Bényei József 75 éves. Mostanában azt kéri, hogy tanár úrnak szólítsák, hiszen életének utolsó tíz évében újságírókat tanított. Amikor szóba hozom, belátja, hogy egy kicsit megmosolyogni való ez, hiszen egyfelől ő a megye olvasó tábora számára – hogy csak a szűkebb közönségét említsem – ma is az újságíró, a szerkesztő, aki a Hajdú-Bihari Napló hasábjain, több évtizeden át írta, írja a cikkeit. Ezek az írások tudatosak, racionálisak, és hordozzák azokat az emberi és morális értékeket, amelyek a világban, a társadalomban való eligazodáshoz, tájékozódáshoz elengedhetetlenek. Másfelől pedig Bényei József egy érzékeny lírai költő, aki magányosan néz szembe, a faluból nagyvárosba került, értelmiségivé vált ember felelősségével. S egyre csak birkózik, birkózott a „népéért” tenni kész embert akadályozó korlátokkal. Most jelent meg a tizenkettedik verses kötete, a költeményeinek száma pedig a kétezret is meghaladja.
Mindenről, amit fontosnak tartanék terjedelmi okokból nem is tudunk beszélgetni, de érintjük életének főbb csomópontjait, valamint az újságírást, és a költészetet. S beszélünk mindarról, amit magával hoz a szó és az egykori kollégai ismeretség. Évekig dolgoztunk egy lapnál, álságosnak tartaná, ha magázódnánk. Ezzel én is így vagyok.
– Boldog születésnapot!
– Köszönöm szépen.
– Ez már egy olyan életkor, ahonnan visszanézhet az ember. Sikeresnek tartod magad?
– Ahhoz képest, amit az indulásom ígért nagyon sikeresnek, hiszen egy kis falu Tiszaladány, nagyon szegény családjából indultam. Ahhoz képest, hogy milyen álmaim voltak, ahhoz képest nem, és ahhoz képest sem, hogy mi mindent próbáltam, kezdtem, akartam az életem folyamán, ezek csak ötven százalékban voltak sikeresek. Tehát mondhatom, egálban vagyok magammal.
– Tiszaladányról csak szuperlatívuszokban tudsz beszélni. Már azt is hallottam tőled – kedélyes öniróniával –, hogy mindent, ami jó benned, azt a szülőfaludból hoztad, ami rossz, az később rakódott rád. Komolyra fordítva, az irodalom szeretete is visszaszármaztatható?
– Egyértelműen. Két forrását tudnám megnevezni: az egyik a falunkban lévő hagyománykincs, amely többek között úgy jutott el hozzám, hogy amikor apám télen kast kötött, két fiatalember a Fincicki fiúk, jártak hozzánk esténként segíteni. Ők munka közben mindig daloltak. Sok népdalt és mesét tanultam tőlük. Őket utánozva, ekkor kezdtem el magam is verselgetni, persze ezek még gyerekes kis rigmusok voltak. A másik forrás a falunkba járó népi írókkal való találkozásom volt. A mi településünkön, a lakosság szín református és alig voltak vagyoni különbségek, földnélküli ember úgyszólván nem volt a faluban, de tíz holdnál nagyobb birtokos sem. Ez a helyzet egy kiegyenlítődést hozott létre, s talán ez vonzotta oda a népi írókat. Először Somogyi Imre találta meg a falut, majd 1939-1940-től seregestől jöttek a népi írók, én pedig eljártam az irodalmi estekre, megismerkedtem a verseikkel. Egyik első könyv, amit Édesanyámtól kaptam, hatodikos koromban Sinka István Vád című gyűjteményes kötete volt. A népi írók gondolatvilágának megismerése, nem csak a tanulásra ösztönzött, hanem arra is, hogy amit megtanulok én is visszaadhassam: néptanító akartam lenni.
– Általános iskolába Tokajba, középiskolába Nyíregyházára jártál, s végül itt döntötted el, hogy irodalom szakra jelentkezel a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Jól gyanítom, hogy a döntésed mögött egy kiváló tanár egyéniség állt?
– Igen, a magyar tanárom a gimnáziumban, Katona Béla irodalomtörténész, Krúdy kutató, a megye irodalmi életének kiváló tudora, és nagyszerű ember volt. Már középiskolába bevont az irodalmi életbe. Ennek később is hasznát láttam. Az egyetemet 1958-ban kitüntetéses diplomával végeztem. Ígéreteket is kaptam, hogy bent maradhatok az irodalmi tanszéken, de a forradalom után nem megnövelték az oktatói létszámot, hanem csökkentették. Sajnos közben a fül-orr-gégész szakorvos eltanácsolt a tanári pályától, mondván: színész, pap, katona, és tanár soha nem lehetek. A nagyobb igénybevételnél ugyanis bevérzett a hangszalagom.
– Debrecenbe maradtál és bekapcsolódtál a város, a megye kulturális életébe, könyvtárban, a közművelődésében dolgoztál, majd újságíró lettél. Jól döntöttél?
– Azt hiszem igen. Legfeljebb azt bántam meg, hogy nem tudtam kiszabadulni Debrecenből. De ez is az én döntésem volt, hiszen a felajánlott budapesti állásokat nem fogadtam el. Nem éreztem soha sem azt, hogy az újságírásból felfele kell menekülni.
– Sok mindent megpróbáltál, legizgalmasabbnak azt tartom, ahogy közösségeket szerveztél, vagy szinte maguktól szerveződtek köréd (szakkörök, irodalmi színpadok, művészetei, baráti társaságok, tíz évig te voltál az írócsoport kelet-magyarországi titkára stb.), azaz igyekeztél mindig új értékeket teremteni.
– Nincs ebben semmi különös, fiatal voltam, energikus, és sohasem elégedetem meg önmagammal. Ha egy vonalat tudtam húzni, akkor már szerettem volna kört is, meg rombuszt is, meg kockát is rajzolni. Ki akartam próbálni magam több dologban. Lehet, hogy van ebben egy közösségteremtő erő, nem tudom, de egyre azért büszke vagyok, harmadéves voltam, amikor az egyetemen létrehoztunk egy irodalmi folyóiratot. Fáklya címmel jelent meg stencilezett példányban, én voltam a diákszerkesztője, Julov Viktor pedig a tanárszerkesztő. Három számot adtunk ki, de már mindent előkészítettünk ahhoz, hogy a következő szám nyomtatásban jelenjen meg. Székely Jánoshoz az Alföldi Nyomda igazgatójához, 1956, október 23-án mentem, hogy megbeszéljük a feltételeket. De ekkorra már a történelem győzött. Később pedig gyanús volt minden, amit a fiatalok kezdeményeztek, s nem lett folytatása a dolognak.
– Volt ok a gyanúra?
– A Fáklya nem volt forradalmi, a szellemi életünkben jelentkező hiányt akarta pótolni, a fiatalok írásaival. Több, ma már jeles személyiségnek indult ennél a kis igénytelen stencilezet lapnál a pályája: Buda Ferenc, Székelyhidí Ágoston, Bata Imre, Simon Zoltán, Kertész László és még sorolhatnám.
– Milyen feladatokat vállalt volna a folyóirat?
A debreceni fiatal írók összefogása, a vidéki egyetemeken tanuló irodalommal foglalkozó diákok munkájának segítése, illetve az erdélyi fiatal alkotók bekapcsolása a magyar szellemi légkörbe. Azóta is őrzöm Székely János, Lászlófi Aladár, és mások írásait, azokat, amelyeket ennek a folyóiratnak szántak.
– Akarsz 56-ról beszélni?
– Nem. Olyan sokan beszéltek s olyan sok igazságot, és olyan sok kitalált történetet, hogy én a saját ötvenhatomat megőrzöm magamnak.
– Hogy lettél újságíró?
– Egyetemista koromban a bölcsészkari faliújságon kezdtem, majd az egyetemi újságban folytattam az írást. Végül a felkerestem Boda Pistát a Naplónál, aki akkor már a kulturális rovat vezetője volt, s előttem végzett az egyetemen. Megkérdeztem tőle nincs-e valami lehetőség arra, hogy írjak a lapba. Dehogy nincs, mondta, írjál. Ettől kezdve írtam. Később, amikor elvállaltam, hogy főállásban ott dolgozom az volt az életem egyik legfontosabb döntése.
– Miért?
– Akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy kútba esett az egyetemi perspektíva, és mivel tanítani nem taníthattam, nekem valami olyan hely kellett, ahol a véleményemet, gondolataimat rendszeresen a nyilvánosság elé tárhatom. Magyarán: katedrát kerestem a katedra helyett, s reménykedtem, hogy az újság az lesz. Három hónap múlva kineveztek a kulturális rovat vezetőjének. Ezzel én egy olyan labdát kaptam, amely szinte végtelen lehetőségeket kínált. Azt gondolom éltem is vele. Kiváló kulturális rovat verbuválódott, és a rovat, műhely lett, otthona, a képzőművészeknek, zenészeknek, irodalmároknak. Olyan embereket hoztam be az újságírásba, akik később Debrecen, majd az ország szellemi életének is jelentős alkotói lettek: Bakó Endre, Magyari Vilmos, Cs. Nagy Ibolya, Márkus László, Filep Tibor. Az egyetemmel való kapcsolat révén pedig a lapnál kezdte pályáját: Ablonczi László, Zöldi László, Vinkó József, Pálfi G István, Szabó Ernő, hogy csak néhány nevet említsek.
– Nem kerülhetjük meg, azt hiszem, beszélnünk kell a társadalom melletti elkötelezettségedről. Igaz, hogy erről mostanában nagyon snassz beszélni, nem népszerű…
– Nem érdekel engem, hogy népszerű vagy nem népszerű! Igen én egyértelműen baloldali gondolkodású ember vagyok, s ezt elsősorban és mindenek előtt a falumnak, a népi írók hatásának köszönhetem. Meg annak a történelmi igazságnak, hogy én tudtam, ha ez a rendszer nincs, maximum kisbíró lehetek a falumban. Hogy tanulhattam, hogy megkaphattam a lehetőséget, ezt én annak a rendszernek köszönhettem. S hogy utánam még az öcsém is tanulhatott történész lehetett, ez nem akármi. Hogy én így gondolkodtam ezt mindenki tudta Debrecenben. Azonban azt is tudhatják, hogy én voltam a reformkör egyik megalapítója, s igyekeztem a saját igazságomat és a valódi igazságokat megvédeni. Az én hitem a barázdákból származik, s megéltem sok mindent, amit megélhet az ember. Például azt, hogy megindult valami a népművelésben és az oktatásban, hogy elindulhattak a szegény emberek gyerekei a gimnáziumokba az egyetemekre – akik egyébként soha nem indulhattak volna el. Ezért én tökéletesen megértem azokat, akik a rendszerváltozás után, saját osztálytudatukra támaszkodva, próbálták a saját volt osztályérdekeiket érvényesíteni. Tehát a volt arisztokraták, a volt nemesek, a kitelepítettek gyerekeit, de soha nem fogom megérteni, sőt, majdnem undorodom azoktól az emberektől, akikről tudom, hogy a párt-állami időkben, milyen szerepet játszottak, hogy vélekedtek, hogy írtak, vagy alkottak, és a rendszerváltozás után tökéletesen köpönyeget fordítottak. Ezt elfogadni soha nem tudom, és ez a tapasztalatom csak növeli bennem a baloldali szellemet, mintsem csökkentené.
– Nem lehetett könnyebb döntés, amikor az újságírónak felajánlották a Csokonai Színház igazgatói tisztét.
– Nehéz döntés volt, kétségtelen, ezért kényszerhelyzetben és csak három évre vállaltam. S amikor letelt, hiába ajánlotta fel a városi tanács a meghatározatlan időre szóló szerződést, nem maradtam.
– Oka?
– Mert mindig idegen maradtam ott, nem volt szakmai múltam teljesítményem. Ha egy rendező azt mondta, hogy X-szel akarja játszatni a főszerepet, hiába éreztem belülről, hogy ez nem lesz jó, hiába vitatkoztam vele, neki lett igaza, mert ő volt a szakma. Ezt nem tudtam vállalni, s azt a művészi, szakmai sikert sem értük el, amit én vártam. Arra azonban büszke vagyok, hogy soha annyi magyar drámát nem mutatott be a színház, mint abban az időben, amikor dramaturg vagy igazgató voltam. Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Illyés Gyula, Szakonyi Károly, Görgey Gábor, Csurka István, Kertész Ákos, Száraz György, Krúdy Gyula stb. darabjai kerültek színre.
– Egyből a Naplóhoz mentél vissza?
– Igen, visszakerültem korábbi munkakörömbe (főmunkatárs), majd a megyei pártbizottság úgy döntött, hogy kineveznek főszerkesztőnek. Számomra óriási dilemmát jelentett, hogy elvállaljam e, mert akkor már benne voltam, az országos szakmai közvéleménybe, sok lapba írtam, számon tartottak, tisztségem, volt az újságíró szövetségben. A megyei lapok élére pedig addig nem szakmai, hanem politikai szempontok alapján nevezték ki a megyei pártbizottságok a főszerkesztőket. Néhány kollégám, barátom bíztatott. Azt mondták vállaljam el, hátha megindul az a folyamat, hogy a megyei lapok élére végre nem pártmunkások kerülnek, hanem a szakmából a legjobbak. Reménykedtem, elvállaltam. Magyarországon én voltam az első megyei főszerkesztő, aki a szakmából került egy lap élére.
– Sokszor mondtad, de már nyugdíjazásod után, hogy ezt az egy döntésedet megbántad. Miért?
– Voltam munkatárs, rovatvezető, főmunkatárs, szerkesztő, azt gondoltam, hogy ennyi tapasztalat, elég lesz egy lap irányításához, de a pártbizottság tőlem örökösen politikai tevékenységet igényelt. Úgy fogták fel, hogy a lap szerkesztése politikai tevékenység. Nem vitattam, hogy az is van benne, de azt tartottam, hogy a főszerkesztő szakmailag legyen stabil, s úgy tartsa kézbe a lapot, hogy annak hitele, tekintélye legyen.
– Ebből nagyon sok konfliktusod támadt….
– Megvannak a lemondó nyilatkozataim, az ellenem indított fegyelmi anyagai, a Népszabadság támadása, minden dokumentumot őrzök. Engem a szakma elfogadott, de a pártbizottság nem, mégis megnyertem sok csatát velük szemben, mert szakmailag be tudtam bizonyítani az igazamat. A munkatársaim a Naplónál azonban valószínűleg nem szerettek, mert szigorú voltam, kemény voltam, de nem követeltem senkitől többet, mint magamtól. S végül elismerték, hogy szakmailag az esetek 99 százalékában igazam van.
– Nem tudtak megfogni…
– Viszont ez a kettős harc engem teljesen felőrölt. Ezeket a közéleti konfliktusokat újságcikkben nem mindig tudtam leírni – bár volt néhány sorozatom: a Vasárnapi gondolatok, vagy az Azt akarom mondani, amelyek egyfajta morális kódexként is értelmezhetők lehetettek volna a vezetők számára.
– Lett, volt érzékelhető haszna?
– Annyi bizonyára, hogy én kiírtam magamból, és ezzel betartottam a Bálint Györgyi szabályt: nem tehetek mást, írok a dologról. Néha szidtak, néha haragudtak rám a kollégák, de amikor úgy döntöttem, a rendszerváltás küszöbén, hogy felbontjuk a kapcsolatot a pártbizottsággal, és nem fogadjuk el a továbbiakban az irányítását, én is lemondtam a főszerkesztői posztról. A szerkesztőbizottság választásánál, a kollégák két ellenszavazattal újra megválasztottak főszerkesztőnek. Más kérdés, hogy épp abban az időben nem tudtam kellően foglalkozni a lappal, mer egy személyes tragédia történt velem, megvakultam, s úgy éreztem, hogy bezárult körülöttem a világ, vége az életemnek. Hálaistennek Zajách professzornő megmentette az egyik szememet, a másikat ki kellett venni, én pedig elmentem rokkant nyugdíjba.
– Munkamániás vagy bevallásod szerint több mint ötven könyved jelent meg, antológiák, versek, gyűjteményes kötetek, sőt írtál vicc könyveket is, és a Naplóban máig megjelennek rádió kritikáid.
– A Naplónál az utódom igényt tartott a munkámra, s rengeteget írtam, és az elmúlt 19 év alatt több mint harminc könyvem jelent meg, legutóbb a Debreceni irodalmi lexikon. Ért még egy nagyszerű dolog nyugdíjasként, elkezdődött a Bálint György újságíró iskola tagozataként az újságíró képzés Debrecenben, és én tíz évig nagyon boldog voltam, hogy taníthattam, hogy fiatalokkal foglakozhattam. Ez teljesen kitöltötte az életemet.
– Nem tudnál meglenni munka nélkül?
– Nem, és ezt is a falumból hoztam.
– A műveletségedet nem..
– De a műveltség iránti igényemet az önmagam örökös gyarapításának, a folyamatos tanulásnak az igényét azonban igen.
– Az érzékenylégedet?
– Szintén, anyámtól, nagyanyámtól, ezért a legnagyobb kitüntetés volt számomra – pedig vagyok én lovag, meg Rázsa Ferenc díjas, aranytollas újságíró stb. – amikor az én kis szülőfalum díszpolgárrá választott. Pedig tőlük távol áll, amivel én foglakozom a művelődéstörténet, a költészet, irodalomtörténet, a színháztörténet.
– Hogy vélekedsz a mai újságírásról, a közéletről, az erkölcsről?
– Nem szeretem a szájtépőket, akik harsányan ordibálnak teljesen mindegy, hogy egyetértek-e a jelszavukkal vagy sem. Természetesen Trianon nekem is fáj, természetes hogy magyarnak érzem magam, mert minden ősöm magyar volt, de ez természetes, mint az, hogy levegőt veszek, vagy ha járok egyik lábamat, a másik után emelem. Nem csak a szájtépést, a látszat lelkesedést sem szeretem, ezek az én erkölcsiségemmel nincsenek összhangban.
– Volt, van-e újságírói etikai kódexed?
– Bálint Györgyhöz térek vissza, aki a XX. század egyik legkiválóbb újságírója volt. Három olyan írása van, amelyet én alapnak tartok. Az egyikben azt írja: újságíró vagyok, írok a dologról nem tehetek mást. Ez az első a legszebb és a legszentebb kötelességem a földön: írni a dologról. A második írásának a címe: Egy ember sír. Ül a Visegrádi utca sarkán egy ember és sír. Az újságírónak egyetlen kötelessége van, odamenni és megkérdezni tőle, hogy miért sír. Az újságíró nem tudja ugyan megváltoztatni a világot, de megkérdezheti az embereket, hogy miért sírnak. A harmadik írásnak nem tudom a címét, de arról szól, hogy egy cirkuszi elefánt az egyik artistát bevágta a nézők sorai közé. Megértem az elefántot, írta Bálint György, mert egy héttel ezelőtt ez az artista az elefántnak paprikás szalonnát adott. Ennek az a tanulsága, hogy könnyű a kiszolgáltatott embereket bántani. De az újságírónak mindig tudnia kell, észre kell venni, hogy mi miért történik. Hogy a kiszolgáltatottságnak hol vannak a gyökerei a társadalomban, kultúrában, a politikában.
– Ezt tanítottad?
– Ezt.
– Ez azt jelenti, hogy így kell harangot önteni? Ancsl Éva gyönyörűséges bölcsességet írt az újságírói felelősségéről és kötelességéről.
– Igen, így kell harangot önteni, mert nem mindegy, hogy szól a harang, ha megkondul. A hangja attól függ, milyen anyagból készül, s elmegyünk-e ezt az anyagot megszerezni a világ végére, s attól is függ, hogyan készítjük, öntjük, mennyire ismerjük a mesterség titkait…
– Az a helyzet, hogy erre az általad tanítottakra nincs nagy szükség a mai, jobbára bulvár újságírásban. Sőt…
– Ez a felvetés egy másik beszélgetés témája lehetne. Tény, hogy a szakma rendkívül sokat kopott, vesztett erkölcsi és emberei hitelességéből. Ez azonban elsősorban és jórészt nem az újságírók idézték elő, hanem az újságot tulajdonló fenntartók, akik meghatározzák mit várnak az újságírótól. Jobban diktálnak ma, mint a párt-állami időkben az az egy párt.
– Tapasztalatod szerint, most van sajtószabadság?
– Ha jogi értelemben nézzük, akkor igen. Akinek pénze van, az adhat ki újságot, akinek pénze van, az indíthat rádiót, televíziót, meg kapja az engedélyeket. Az erkölcsi értelemben vett sajtószabadság egy kicsit bonyolultabb. Mert elvileg az újságíró azt ír, amit akar, de hova? Nincs, ahol megjelenjen, mert a tulajdonosok (pártok, külföldi vagy hazai kapitalisták), úgy tartják a kezükbe az újságírókat, hogy azok ki vannak szolgáltatva a tulajdonosok érdekeinek. Az igazi sajtószabadság azt jelenti, amit Deák Ferenc mondott: A sajtó- törvénynek egyetlen mondatból kell állnia: Nem szabad hazudni. A hazugság azt jelenti, hogy hazugságot írok, vagy az igazságot elhallgatom, csúsztatok, azaz féligazságokat írok meg. Sajnos ez ma gyakorlat. Ebből az következik, hogy ha az ember meg akarja tudni az igazságot, négy napilapot kell elolvasni: a Magyar Nemzetet, a Népszabadságot, a Népszavát, a Magyar Hírlapot, és akkor még nem beszéltünk a heti lapokról és a folyóiratokról. Nem titkolom, én minden nap a Hír tv-vel kezdem a napi információszerzést, aztán következik a Duna TV, majd egy kereskedelmi csatorna, végül az M1 hírműsorával fejezem be.
– Kiszolgáltatottak az újságírók?
– Igen, és nagyon kevés újságíró van, aki ennek ellent tud állni. Ez alól a kiszolgáltatottság alól a legnagyobb magyar újságírókat is csak a zsenialitásuk, más területen elért sikereik szabadították fel. Például Kossuth Lajos, politikus volt és nemzetvezető, Ady egyike volt a legnagyobb magyar költőknek, Márai regényíró, Kosztolányi költő és prózaíró.
– A versírás nálad belső igény?
– Abszolút. Ez volt az én magánéletem, hiszen egész munkálkodásom a nyilvánosság előtt zajlott. Mindenki tudta, hogy mi történik velem, hol vagyok, mit teszek, mit gondolok. A költészet volt az, ami visszavezetett magamhoz. A versekben számoltam el magammal, vezettem le a keserűségemet. Amikor az ember egyedül marad az íróasztalán egy üres papírral, és verset kezd írni, nem lehet hazudni. Újságba lehet csúsztatni, elhallgatni, a versnek kötött törvényei vannak.
– Azt érzem, hogy nagyon könnyen írsz verset. A rím, a ritmus a nyelved hegyén van…
– Sajnos a verseim egyik hibája ez. Nagyon könnyen születnek. Bár utána még sokat foglakozom velük, de mert könnyen siklanak, a közhelyek észrevétlenül becsúsznak.
– Az álmod, és a költői hitvallásod, ha jól gondolom egy és ugyanaz – most fennkölten fogalmazok – a népének, a falu népének, a szegény embereknek segíteni a felemelkedését.
– Igen, de aki a falut elhagyja, előbb utóbb eltéved. Ezek a tévelygéseim is megfogalmazódnak a verseimbe, és visszavágyok oda, amikor és ahol úgy éreztem, hogy szeretnek.
– Mely verseid állnak hozzád a legközelebb?
– Már négy éve nem írok verset, de legközelebb természetesen mindig a legutolsó vers áll, de a legfontosabbak azok, amelyekben sikerült a legtömörebben, a legvilágosabban kimondani, amit akarok. Vakságomban írtam egy négysorost, az a címe: Szem. Ez a vers, már bejárta a világot, megjelent antológiákban is.
– Elmondod?
„Hasztalan nézem a világot / tárgyaim nem tükrözi vissza /A valóságtól védett a szemem / s végérvényesen tiszta.” Azt gondolom, ennél többet a vakságról nem lehet elmondani.
– S meg van benne az a titok, hogy az olvasó szabadon asszociálhat saját látó vakságának, valóságos vagy torz tükröződéseire.
Amikor az ember verset ír, néha kiszámíthatatlan élményanyagra támaszkodik, s nem tudja előre, hogy azon túl, azon az egyetlen dolgon, amit mondani akar, a lélek mélyéből mi szakad bele a versbe, s utólag az hogyan értelmezhető. Egyébiránt pedig felnőtt ember nem sírhatja ki magát sehol máshol, csak a versben.
A beszélgetésünk végére értettem meg, hogy Bényei tanár úrnál a megszólítás egyféle demonstráció. „Szomorú elégtétel ez, tanár szerettem volna lenni, pontosabban néptanító”– mondta többször is.
A magam szerény eszközeivel szeretném Bényei József szerkesztő urat biztosítani arról, hogy az lett: néptanító, ha manapság nem is így nevezik, és nem is mesterség, és nem is foglalkozás. A néptanítóság manapság – épp úgy, mint a harangöntés, magatartás – amelyet sem megtanulni, sem megtanítani nem lehet.
Megjelent a Szókimondó 2009. augusztusi számában.