Hajdúszoboszlón a legizgalmasabb, a legszínesebb egyéniség számomra 2015 legelején Holoda Attila, akit tavaly önkormányzati képviselővé választottak Szoboszló 1-es számú választókerületében (a szavazatok 53 százalékát kapta), s ő lett az alpolgármester is. Városunk szülötte, sokunk által a gyermekkorától jól ismert olajmérnök, az országos szereplésével (a második Orbán-kormány helyettes államtitkára volt) hívta fel magára a figyelmet. A tisztségről három hónap után lemondott: nem tartóztatták.
Letegezem. Bátorítom, hogy tegezzen vissza, de azt mondja, nem tud. Így aztán Éva néni maradok, mint anno harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor a négyes (ma Bárdos) iskolában – ahová vele egy időben az én gyerekeim is jártak – találkoztunk iskolai ünnepségeken. Holoda Attila ott volt mindig az iskola legjobbjai között, beszédet mondott vagy verselt, fuvolázott, vagy épp jutalomkönyvet vett át a kitűnő bizonyítványáért. Azt már a volt osztálytársaitól tudom, hogy Attila mindig őszinte, egyenes beszédű volt, már diákként megmondta társainak is, de a tanárainak is, ha igazságtalanságot tapasztalt, és olyan meggyőző magyarázatot fűzött hozzá, hogy el kellett fogadni. Számomra így 2015 elején evidensnek tűnt, hogy megkeressem, hogy beszélgessünk. Természetesen a gyermekkorral kezdjük.
– Hiteles a kép, ahogy lefestettek nekem az osztálytársaid?
– Anyu ilyen. Mindig megmondja a véleményét, de mindig úgy beszél a dolgokról, hogy meg akar győzni. Ő mindent megindokol, tőle soha sem hallottam: azért, mert csak. Mindig mindent gondosan elmagyarázott, s ezzel engem rávezetett, hogy ha valami tetszik, vagy nem tetszik, mondjam el, de azt is, hogy miért.
– Adódik a kérdés mi az, ami tetszik neked Hajdúszoboszlón, mi az, amiét hazajöttél és elvállaltad a képviselői megbízatást?
– Szoboszló maga, mint város tetszik – bár külön-külön, ha megkérdezzük az embereket, mindig van valami problémájuk –, mégis azt gondolom, hogy Szoboszlón élni jó. Nem véletlen, hogy itt maradtam. Dolgoztam Szolnokon, Budapesten, sokszor voltam külföldön, mégsem költöztem el. Szoboszlóval kicsit úgy vagyok, mint a tengerjáróhajók: vágynak a hazai kikötőre, mert ott megnyugszanak. Ez a város nekem maga a nyugalom. Amikor a MOL-nál vezető beosztásban voltam bárhová mentem, vagy a székházban voltam, tiszteletet kaptam, amelyről úgy gondoltam, leginkább a funkciónak szól. Szoboszlón nem kell ezzel szembesülnöm, egy vagyok a város lakói közül, itt van a házam, a családom, és soha nem igazgató úrként kezeltek, hanem egy voltam közülük.
– Gondolkoztál már azon, hogy Szoboszló fejlődése érdekében mi lesz a koncepciód, mi lesz az a vezérfonal, ami mentén haladni akarsz?
– Folyton haladni kell a változássokkal. Szoboszló mindig egy kicsit olyan kilógó település volt, még a hajdúsági települések közül is. Ha nyers őszintéséggel kellene megfogalmazni, azt mondanám: mi nem szerettünk senkit, és minket sem szeretett senki. Valószínűleg irigyeltek minket, s a szereplő felekben volt némi dac. Azt mindenki látja, hogy önmagában ez az idegenforgalom és a mezőgazdaság nem fogja előrevinni ezt a várost. Persze ez nagyon stabil bázis, jól meg lehet ebből élni. De hiányoznak az üzemek: az NKFV, a TIGÁZ, a TIVIZIG. De volt itt Útépítő Vállalat, Bútorgyár stb. Ezek vagy megszűntek, vagy nagyon megfogyatkozott a dolgozói létszám. Közben azt láttam, hogy egy sor település akár a környéken is, megpróbálja megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyek vállalkozásokat hozzanak a településre. Az önkormányzatnak arra nincs elég pénze, hogy önálló vállalkozásba kezdjen. Korábban mindig azt válaszolták, amikor megkérdeztem a vállalkozó ismerőseimet, hogy miért nem jönnek Hajdúszoboszlóra: messze van, megközelíthetetlen. Csakhogy időközben ideért az autópálya, és ez egy szép környék, aki idetelepül, akár idegenforgalomban, akár vendéglátóiparban érdekelt, nem nagyon akar innen elmenni. Ez egy stabil, jó város, nincsenek tucatszámra hajléktalanok, nincsenek problémák a kisebbségekkel. Alapjában mi mindig jól éltünk. Volt ez a kálvinista csökönyösség, de jól éltünk. Azonban mindig arra bazírozni, hogy jól élünk, és minden maradjon is így, egy kicsit opportunista dolog. Én pedig az sosem voltam. Mindig azt kerestem, hogyan lehet előrelépni. Amikor dolgoztam, sok krízishelyzetet kellett megoldanom a MOL-nál is, a minisztériumban is. Szeretem a rendcsinálást.
– Amikor megkerestek, hogy vállalj képviselői feladatokat a város önkormányzatában, milyen meggondolás alapján döntöttél?
– Előbb azt válaszoltam, hogy ez nagyon szép és felemelő feladat, de nekem rengeteg dolgom van. Nagyon sok társadalmi munkát végzek. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületben hét éven át szakosztályelnöke voltam a kőolaj és földgáz területnek, egyúttal az egyesület alelnöke is voltam. Kuratóriumi elnöke vagyok a Magyar Olaj-, és Gázipari Múzeumnak Zalaegerszegen, benne vagyok a Magyarhoni Földtani Társulatban, ahol szintén egy szakosztályt vezetek. Mindig szerettem valami újat, valami pluszt tenni mások érdekében. Ezeket én teljesen ingyen csinálom, mert engem ez egész egyszerűen jó érzéssel tölt el. Később aztán belegondoltam, hogy szakmai területen egy sor dolgot vállaltam ingyen, akkor miért ne vállalnék társadalmi feladatokat Szoboszlón is, hiszen annyira szeretem ezt a várost. Valószínűleg fizikai fájdalmat okozna, ha nem jöhetnék többet ide.
– Pedig hosszú ideig éltél távol például Moszkvában…
– A moszkvai Gubkin olaj és- gázipari egyetem olajmérnöki szakán végeztem 1989-ben. Elsőre fölvettek az egyetemre, előtte egy évig, utána három hónapi voltam katona. Nekem nem volt bajom a katonaságnál, ebben meg apám bölcsessége volt benne, aki azt mondta, hogy ha önként jelentkezőt kérnek, jelentkezz, másodjára már úgyse téged visznek. Ott is KISZ titkár lettem, mert a katonatársaim hamar rájöttek, hogy én vagyok az, aki meg merem mondani a tiszteknek is, amit ők nem.
– Ez még ma is vakmerőségnek tűnik…
– Az igazságérzetem fejlett, de nem vagyok dacos. Én szeretem, ha szeretnek, tisztelnek, és igyekszem ennek a tiszteletnek megfelelni, a bizalmat megszolgálni. Azt gondolom, a tiszteletet nem kikövetelni, hanem kiérdemelni kell.
– Úgy tudom, Szoboszlón az NKFV-nél kezdtél dolgozni.
– Igen, ösztöndíjasa voltam a cégnek. Közben megnősültem, a feleségem, Kalló Csilla osztálytársam volt a gimnáziumban. Ő a Bárdos iskolában történelemtanár. A pedagógusság nálam egy alapállapot. Szinte mindenki pedagógus a családban a feleségem, az édesanyám, a nővérem, és már az unokahúgom is. Sőt én is sokáig kacérkodtam a gondolattal, hogy oktassak, csak hát az erkölcsi és anyagi megbecsülés nem igazán volt elfogadható. De a mai napig járok egyetemekre, konferenciákra előadásokat tartani. A szakmunkásképzést, amit az NKFV-nál magunk végeztük, ott én oktattam az olaj- és gáztermelést.
– Mi az oka, hogy ennyire lecsökkent az üzem létszáma?
– Abból adódik, hogy elfogyott a földgáz, s helyére gázt tároltunk be. Ez volt akkoriban Közép-Európa legnagyobb tárolója. Később a zsanai, a szőregi tároló már nagyobb lett. Amikor elkezdtem dolgozni, a tárolókkal és a kutakkal való foglalkozást kaptam meg, ezzel foglalkoztam 1993-ig. Akkor megkerestek a MOL-tól, azzal, hogy van egy új vegyesvállalatuk Kazahsztánban, és ki kellene menni, vállaljam el a magyar vezérigazgató-helyettesi pozíciót. Persze először nem akartam elvállalni, aztán megtetszett a kihívás. Ez egy kis olajmező, a Kaszpi-térségben. Nagy élmény volt, két évig dolgoztam ott, igaz borzalmas körülmények között. Akkor szűnt meg és hullott darabokra a Szovjetunió. Az önálló Kazahsztán létre jött, de gyakorlatilag semmit nem lehetett kapni, sem a piacon, sem a boltokban, hatalmas volt az infláció, hús csak feketén lehetett szerezni. Úgy volt, hogy kiviszem a családomat, de ilyen körülmények közé nem akartam. Így aztán két évig egyedül voltam, ráadásul egyedül képviseltem a magyar érdekeket is.
– Mit takart, milyen tulajdoni viszonyokat ez a vegyesvállalat?
– A MOL-nak meg a VEGYÉPSZER-nek is volt benne 20-25 százaléka én őket képviseltem, a négy helyi vállalkozással szemben. Azóta ez a cég már megszűnt, a MOL is kilépett. Számomra azonban nagyon jó menedzseri iskola volt. A szakmából volt mögöttem már tapasztalat, de ott meg kellet tanulnom a menedzser-gondolkodásmódot, kereskedelmet, marketinget, azt, hogy egy projektet hogyan kell összeállítani. Amikor időnként hazajöttem, tankönyveket vásároltam, és nekiálltam autodidakta módon a közgazdasági képzésemnek. Ez olyan jól sikerült, hogy amikor aztán végleg hazajöttem, beiratkoztam a Közgázra egy pénzügyi MBA-ra. Ez a mesterfokon túli hároméves pluszképzés, egyfajta szakirányba, esetemben menedzserképzés volt. Kazahsztáni kiküldetésem után Szoboszlóra jöttem vissza dolgozni, és itt hamar koordinációs főmérnöki megbízást kaptam. Ez azért volt érdekes, mert hozzám tartozott a beruházás és a karbantartás is, ami a korábbi munkámhoz képest új terület volt. Két év telt el és akkor Szolnokra hívtak: átalakul a MOL, és vállaljam el a teljes kitermelés irányítását. Ez volt az első ingázásom, mert természetesen nem költöztem el. Ez annyiból állt, hogy hajnali 6 órakor indultam el.
– Mikor kerültél fel a MOL budapesti központjába?
– 2004-ben, akkor már négykor keltem és ingáztam tovább. A termelésirányítói munkám nagy kihívás volt, át kellett alakítani a teljes termelést. A 90-es évek végén, a 2000-es évek elején a világpiacon az olajár mélyrepülésben volt, akárcsak most, a hazai kőolaj- és földgáztermelés majdnem hetvenéves volt, ócska régi mezőkkel, és szinte mindegyik nagyon rossz hatékonysággal működött. Azt a feladatot kaptam, hogy vagy be kell zárni a veszteséges mezőket, vagy kezdjek velük valamit. Azt választottam, hogy kezdek valamit.
– Hány mezőről, üzemről volt szó?
– Nagyjából 130 földgáz- és kőolajkitermelő hely van Magyarországon, s ezeket egyenként néztük át, az utolsó emberig és az utolsó csavarig. Komoly gazdasági számítást végeztünk, és megpróbáltuk a termelést, az üzemeket gazdaságossá tenni. Automatizáltunk, összevontunk átszerveztünk stb. Komoly harc volt, de szerettem volna elkerülni a bezárásokat. Ahogy az automatizálás elkezdődött, a létszámot csökkenteni kellett. Természetesen szembekerültünk a szakszervezettel meg a dolgozókkal. A fizikai létszámot mintegy 50 százalékkal kellett csökkent. Ez borzasztó sok ember. A szakszervezettel – amelynek alapvető feladta, hogy védje az emberek érdekeit, s én magam is ilyen vagyok – komoly, de korrekt konfliktusom volt. Ugyanakkor magamban is nagy lelki és érzelmi vívódást kellett leküzdeni. Mérlegelnem kellett: vagy az a helyzet, hogy bezárunk mezőket, és az ottani embereket elküldjük, vagy csökkentjük a létszámot s akkor még ki tudunk húzni vele 5-10 évet. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy ezek a bezárás által fenyegetett mezők mai napig termelnek. Amikor elkészültünk, azt a minősítést kaptuk, hogy Európában Magyarországon a leghatékonyabb a kitermelés. Ez nagy szó, mert Európában több száz olajipari cég működik. S ez így volt mindaddig, amíg ott dolgoztam. Ugyanis leültem tárgyalni a szakszervezettel, a melósokkal, és megbeszéltük. Hozzáteszem, a szoboszlói üzemben még a mérnöki karrierem elején szakszervezeti vezető is voltam, tehát közelről ismertem a gondolkodásmódjukat, tudtam mi fontos és kulcskérdés számukra. A szakszervezeti vezetők megértették, hogy a kérdés az: hagyjuk-e tényleg bezárni az üzemeket, és elsorvadni a hazai olajtermelést, vagy találunk közösen egy megoldást.
– Milyen arányban van jelen a magyar olaj és gáz a hazai fogyasztásban?
– Az olajtermelés évente 500 ezer tonna, s ha azt mondom, hogy a százhalombattai olajfinomítónak hat, hat és félmillió tonna évente a kapacitása, belátható, ez a mennyiség semmire sem elég, azaz hatmillió tonnát külföldről kell behozni. A gázzal azért állunk arányaiban jobban – 1,8 milliárd köbméter évente a kitermelés – mert nagyon jelentősen csökkent hazánkban a gázfelhasználás. 2005-ben még 15 milliárd köbmétert fogyasztott az ország, most a 9 milliárdot sem éri el. Mondhatnánk azt, takarékosak az emberek, de nem erről van szó. Tönkrement egy csomó cég és erőmű. Így azt tudjuk mondani, hogy a hazai gáztermelés a fogyasztás 20 százalékát adja. Tehát nyolcvan százalékát importálni kell Oroszországból.
– A MOL-nál mi volt a közvetlen feladatod?
– A teljes hazai termelést irányítottam, majd később, mikor Pestre kerültem már a teljes hazai kutatás-termelést, 2007-től pedig a cég teljes közép-európai és oroszországi kutatás-termelését is.
– Mit lehet tudni a horvát olajipari cég az INA és a MOL ügyéről?
– A MOL 2003-ban vásárolt tulajdonrészt a horvát nemzeti olajvállalatban, majd 2009-ben Mol újabb részvényeket vásárolt, így nagyjából 46 százalékban, azaz a legnagyobb, de nem többségi tulajdonosa lett. Sok pénzt fizetett ki érte, és amikor ekkora összeget odaadok egy cégnek, akkor nyilván azt is mondom, hogy látni akarom, hogy mire költi el. Bele akarok nézni. Tehát átvette a MOL a menedzsmentet is. Én ekkor kerültem az INA igazgatóságába, ahol 2 évig (megtartva a korábbi hazai menedzsment feladataimat) dolgoztam. Hamar kiderült, hogy az INA egy korszerűtlen, óriási vízfejjel rendelkező, a régi szocialista vállalatokhoz hasonlóan működik. Pontosan olyan, mint amilyen a MOL elődje az OKGT volt. Ezt kezdtük el átalakítani, s a horvátoknak tetszett, annak ellenére, hogy a mentalitásuk gyökeresen más, mint a magyaroké. Mi imádunk sokat dolgozni, azt mondjuk, ha sokat dolgozunk, többet keresünk. Egy igazi mediterrán gondolkodású horvátot ez nem igazán motivál. Ők halálosan nyugodtan, inkább elmennek vitorlázni, kimennek kávézni a főtérre, s hiába mondtuk, hogy ha több pénzt akar, többet is kell dolgozni. Azt a választ kaptuk: a pénz nem fontos, sokkal többet érnek az emberi kapcsolatok, a barátok, a nyugalom.
– Most jelen pillanatban mi helyzet az INA és MOL ügyben?
– Feszültség van, de továbbra is a MOL a legnagyobb tulajdonos és irányítja a működést.
– Az Orbán kormányban három hónapig voltál államtitkár-helyettes…
– Nekem ezt mindig a szememre hányják, elsősorban a fideszesek, hogy én most belecsinálok abba a fészekbe ahol voltam. Engem a kormányba nem politikusnak, hanem szakállamtitkárnak hívtak, azzal, hogy rendbe kellene rakni az ágazatot. Már akkor megmondtam, és nem árultam zsákbamacskát, hogy ha elvállalom, nem a politika motivál, hanem a szakmai kihívás. Azt az ígéretet kaptam, hogy nem fognak beleszólni a munkámba a politikusok. Ez volt a feltételem. Nem akartam, hogy hívogassanak a képviselők, polgármesterek, vagy direktben utasítgassanak a politikai államtitkárok.
– Nem gondolod, hogy ez öntörvényűségre vall?
– De igen. Eléggé öntörvényű vagyok, az általam képzelt abszolút igazság mellett nagyon határozottan leteszem a garast, és kitartok mellette. Azonban kezdettől fogva, amint hivatalba léptem, jelen volt a politika szerinti utasítgatás. Akkor még azt gondoltam, tűröm egy kicsit, hátha, hátha… Három hónap után aztán azt mondtam: köszönöm szépen, én nem ezért jöttem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem marasztaltak. Rendbe raktam az ágazatot. Ezt mindenki nagyra értékelte, de egyedül Németh Lászlóné, a miniszterem volt kíváncsi a dolgok valódi szakmai hátterére. Kérte, magyarázzam el neki a szakmai kérdéseket egy-egy jogszabálynál, hogy képviselni tudja. Őt nagyon tisztelem.
– Mi volt az utolsó csepp, amitől kicsordult a pohár?
– Lázár Jánossal tűztem össze, bár nem ismerem személyesen, ő olyan üzengetős fajta, üzengetett nekem. Az előzménye volt, hogy beterjesztett egy nagyon ostoba törvényjavaslatot, amit nyilván nem ő, hanem valaki más készített, és én ezt a javaslatot darabokra szedtem az országgyűlés gazdasági bizottsága előtt, mint a szaktárca képviselője. Ez feszültséget okozott és megkaptam az üzenetet, hogy ezen a magatartáson nekem változtatni kell, jobban kell idomulnom ehhez a politikai irányultsághoz. Ezt én nem tudom vállalni, mondtam, nem tudok cégre szabni jogszabályt. Ötleteltek, s ezekből kellett új jogszabályokat készíteni, azonban nem lehetett, mert különböző európai és hazai szabályokba ütköztek. Azt mondták nem érdekes, majd átírjuk a szabályokat. Azzal nem számoltak, hogy sok mindent át lehet írni, de a fizika törvényeit nem.
– Ezután kezdődött a rezsicsökkentés…
– Ami a miniszterelnök találmánya. Véleményem szerint, ez a legnagyobb merénylet, amit a hazai energiahálózatok ellen el lehetett követni.
– Éppen tegnap olvastam, hogy 350 milliárdot takarítottuk meg, amit úgy kommentáltak, ennyit vettünk ki a javarészt külföldi szolgáltatók zsebéből.
– Én meg erre azt tudom mondani, hogy 350 milliárdot vettünk ki azokból az energiahordozó rendszerekből, amelyeknek a fenntartására, fejlesztésére, esetleges beruházásokra – a biztonságos szolgáltatás érdekében – ennek az összegnek a jelentős része elment volna. Persze van profittartalma is, de ki az, aki számon meri kérni bármely tőkés beruházótól, hogy mennyi a profitja. Például a Mercedesnek, vagy az Audinak, pedig ők is hazaviszik a hasznot. Az nem zavar bennünket? A Közgép profitja sem zavar senkit? Egyszerűen nem volt füle az Orbán kormánynak arra, hogy meghallja a vállalkozásokat, amelyek az energia területén működnek. Pedig energia nélkül nincs semmi.
– Mi a véleményed arról, hogy egyre több az állami vállalat?
– Liberális közgazdász, olajmérnök vagyok, hiszek a piac működésében, és nem hiszek az állam mindenhatóságában, már a szocializmusban sem hittem. Annak, hogy egyre több állami vállalat lesz, meggyőződésem, hogy megfizetjük az árát, a hatékonyság romlani fog, egyre több érdemtelen, szakmán kívüli foglalja majd el a vezetői pozíciókat, és mivel őket nem a vállalat működése, hanem a személyes érvényesülés és egzisztencia motiválja majd, nem nehéz előre jelezni, hogy rossz vége lesz.
– Most mivel foglalkozol?
– Mikor otthagytam a minisztériumot, elég sokáig nem alapítottam vállalkozást. Dolgoztam itt-ott, tanácsot adtam, ha valaki megkeresett, de ezt ingyen tettem. Amikor egy nemzetközi tanácsadó cég keresett meg, hogy hozzak rendbe egy gázos vállalatot, akkor létrehoztam egy céget, és azonnal jött egy sor más megbízás: céged van, tudsz számlát adni, akkor nekünk is szükségünk van a tanácsaidra.
– Tehát tanácsadó céged van.
– Igen. Ez egy pici cég, ketten vagyunk az asszisztensemmel. Pesten van egy irodám, főleg olajipari, gázipari és geotermikus ügyekben keresnek meg, de egy nemzetközi bank megkeresésére dolgoztam már sóbánya ügyletben is.
– Érdekes munka?
– Nagyon szeretem, és a magam ura vagyok. Ez a szabadság nekem mindent megér. Nem keresek annyit, mint a MOL-nál, de nem is vagyok az a típus, aki milliárdokért hajt.
– A feleséged hogy bírta a te változatos életedet?
– Neki volt a legnehezebb, mindig neki kellett adni a biztos családi hátteret. Elsősorban nevelni a két fiamat. Kicsi korukban hordani őket a különórákra, edzésekre, és megoldani minden olyan problémát, amit nekem kellett volna. Ő azonban egy türelmes asszony, és mivel szeret engem, minden valószínűség szerint megbocsájtotta az én szakmai vándorlásaimat, kihíváskereséseimet. Biztos van valami hasonlóság édesanyám és a feleségem között, türelmesek, elfogadták ezt a szituációt és támogatnak.
– Sokat hallunk a fiadról, aki élvonalbeli válogatott úszó, sorra döntögeti a saját és az ifjúsági csúcsokat…
– Ő a kisebbik fiam. Az elején kötelező volt számára az úszás, a gerince miatt, hirtelen túl magasra nőtt. Aztán ott ragadt. Volt egy év kihagyása, de amióta visszament nagyon komolyan veszi az úszást. Tudatilag is készül minden versenyre, meg szerencsés alkat is. Vasárnap az USA-ba utazik, Alabamában kezdi az egyetemet, nemzetközi közgazdász bankár szakon. Ott úszni is tud, az egyetemnek egy nagyon erős úszócsapata van. A nagyobbik fiam olajmérnök-hallgató, utolsó éves mester szakon, a leobeni Bányászati Egyetemen. Miskolcon kapta meg az alapképzést, aztán Ausztriában folytatta angol nyelven. Közben közgazdaságot tanul levelezőn Miskolcon. Korábban ő is aktívan sportolt, kézilabdázott, serdülőválogatott is volt.
– Milyen a nevelési módszered – már amikor itthon vagy?
– Mindig a tudás megszerzése számít. Talán ez az anya-apa modell, hiszen mi is folyamatosan képeztük magunkat, példaértékű volt a gyerekeim számára, amit az is bizonyít, és amire büszke vagyok, hogy nálunk három Hőgyes plakett van a vitrinben. Én és mindkét fiam végig kitűnő tanulók voltunk a gimnáziumban.
– Mit gondolsz, hogyan változtatja meg az életedet, hogy Hajdúszoboszlón önkormányzati képviselővé választottak, s elvállaltad az alpolgármesteri tisztet is?
– A család szempontjából jobb, mert többet vagyok itthon, heti egy-két napot. Nyitottabb szemmel járok Szoboszlón, hogy észrevegyem a problémákat, amelyek mellet ugyan eddig sem mentem el, de csak magamban jegyeztem meg. Most figyelem a várost, különös gonddal azt a térséget, az 1. számú választókerületet, amit képviselek.
– Azt gondolom, mint alpolgármesternek ennél több feladatod is lesz. Vannak már elképzeléseid?
– Mivel én értek az energetikához, és azt látom, hogy Szoboszlón a geotermikus rendszerek nincsenek kihasználva, így rengeteg energiát elpocsékolunk. Felajánlottam, hogy kidolgozok egy projektet a termálvíz hasznosítására.
– Úgy tudom, hogy a gyógyfürdő foglalkozik ilyesmivel…
– A fürdő a vízből termel elektromos energiát. Kitermelik a vizet, s abból leválasztják a gázt, és azzal állítja elő. Aztán ezt a vizet elengedik a csatornába. Ha megmérnék a csatornába vezetett víz hőmérsékletét ledöbbennének. Mondok egy példát. A kertészet mögül elmegy a víz az ötös iskola térségébe ott még 38 fokos, s ezt a vizet nem tudjuk felhasználni. Nem nagy dolgokra kell gondolni, ha csak előmelegítjük azt a vizet – ami ilyenkor télen hét fokosan jön fel a földből – mondjuk 15 fokosra, s a bojler nem hét fokról, hanem tizenötről kezdené felmelegíteni, már lényeges megtakarítást érnénk el. Vagy például maradjunk a fent leírt területen, a 38 fokos vizet keresztülvinnénk az ott lévő intézmények fűtésrendszerén, szociális otthon, ötös iskola stb. Nem oldják meg teljesen, de alig kell egy picit ráfűteni, ahhoz, hogy meleg legyen. Annál is inkább fontos volna, mert a városi költségvetésben jelentős összeg az iskolák fenntartása, amelynek két nagy tétele van, az ott dolgozók bére és a felhasznált energia. Én ismerek olyan cégeket, akik ezzel foglalkoznak és biztos vagyok benne, hogy találnának megoldást a szoboszlói geotermikus energia hasznosítására. Ez volt az egyik előterjesztésem, amit megszavazott a testület. Nevezetesen, hogy a geotermikus energetikai rendszer felülvizsgálatával kapcsolatos projektet készítsem elő. A másik előterjesztésem a klasszikus városkártya kidolgozása. Ez a választás során civil egyesületünk kampányeleme volt. Ez nem egy új dolog, az ország rengeteg városában van. Kétfajta funkciója lehet, egyrészt a helyi lakosoknak ad kedvezményt, másrészt az ideérkező vendégek is megvásárolhatják és használhatják. A városlakóknak az a legnagyobb gondjuk, hogy drága a parkolás, a megyében a legdrágább a piac, az üzletek is a kereslethez igazítják az áraikat. A kedvezményeket ezeken a területeken kell beépíteni. Ezen dolgozunk most, hogy megtaláljuk a szoboszlóiak számára optimális városkártya változatot. Meg fogjuk keresni a helyi vállalkozásokat, üzleteket, hogy hajlandóak e csatlakozni, adni 5-10 százalék kedvezményt a kártyatulajdonosoknak.
– A parkolással mi a helyzet?
– Végül is azt nem a kártyával oldjuk meg, hanem a helyi autókat nyilvántartják, és a tulajdonosoknak nem kell fizetni a parkolásért, kivéve a három nyári hónapban a város három területén: a gyógyfürdő előtti részen, a József Attila utca elején, illetve a Mátyás király sétányon. Igyekeztünk azokon a területeken, ahol közérdekű ügyeket intéznek a szoboszlóiak, nyáron is ingyenessé tenni.
– Azt gondolom, sok dolgod lesz a geotermikus energia hasznosítása ügyében. Beruházni kell, a megtérülést lehetőleg rövid időn belül kell garantálni. Nagy harcaid lesznek…
– Hajaj tudom, hiszen ehhez nyilván forrásokat kell keresni, olyan cégeket, akik hajlandók ebbe pénzt fektetni. Nem lesz egyszerű, de még államtitkárként avattam ilyen rendszereket, sok városban sikeresen megoldották. Támogató is kell, és olyan szakembergárda aki k ezt meg tuják csinálni.
– Na és a megtérülés, az egész beruházás hasznának a megértetése. Azt gondolom, manapság ez a kulcskérdés.
– És az átláthatóság. Mindenféle mutyit utálok.
– Mint alpolgármesternek nagyobb hatalmad van…
– Hatalmam nincs, csak lehetőségem, azzal próbálok élni. A testület munkájában is szeretnék változást. Borzasztóan zavar, ha valaki politikusként viselkedik, és egy témához csak azért szól hozzá, hogy a saját hangját hallassa. Ilyenkor nem szólok hozzá, ilyenkor letromfolom őket. Azért vagyunk ott, hogy az emberek érdekében dolgozzunk, és nem azért, hogy fényezzük magunkat.
– A kultúrával is akarsz foglalkozni?
– Szeretnék. Kaptunk egy megújult szép művelődési házat, Szoboszlón van egy művészeti iskola, egy ének-zene tagozatos általános iskola, van zeneiskola, musical csoport és sorolhatnám a művészeti kulturális közösségeket. Például Szoboszló adja már három éven keresztül a „Debrecen hangjá”-t. Mindez kulturális érték, amit az itteni városlakók produkálnak. Szeretném, ha a gyerekek hozzám hasonlóan büszkék lenének arra, hogy ebben a városban, ebben az iskolában tanultak meg énekelni, zongorázni, vagy éppen fuvolázni, mint én. Hiszek abban, hogy a zenei neveltetés az embereknek valami pluszt ad. Ez a plusz akár a nyitottság is lehet. Amikor belehallgat az ember például egy szimfóniába, belegondol és kinyitja a lelkét. Ez a fajta léleknyitás pedig előhozhatja, hogy mások problémáit is meghallja. Mert a zene ilyen csodákra képes.
Miközben Holoda Attilát hallgattam, azt gondolatom, itt van ez a férfi, ereje teljében, szakmai sikerekkel a háta mögött, teli tervekkel, jó szándékkal. Bár sosem költözött el, mégis azt érzem valahonnan nagyon messziről most érkezett haza, vagyis most érkezett úgy haza, hogy nem akar megpihenni: tenni akar a városért.
Vajon megtalálja-e várost, s vajon a város meg találja-e őt…?
Megjelent a Szókimondó 2015. januári számában.