Egy mondatot akartam írni / egy olyan mondatot… – kezdeném én is, ahogyan Tatár Éva az Olvasói levél című versében, amelyet Esterházy Péter halálára írt. Igen, ennél nincs is nagyobb írói feladat. Hogy „olyan” mondatot írjunk. De mint olyan – az sokféle; mert mitől is lesz olyan, ha meg kell felelnie a magunk elvárásának, a mások olvasói ízlésének és a nagy irodalom kritikusainak. Az olyan: ami eltalálja a lényeget, ami összhangban van azzal a gondolattal, amit ki akarunk fejezni, ami egyedi és eredeti gondolat, ami a nem éppen egzakt irodalmi mércével mérve is érték. De hadd mondjak itt egy stílszerű hasonlatot: legyen az a mondat olyan, mint a gólöröm – gondolva napi aktualitásként az oroszországi foci vb-re és a focirajongó Esterházyra.
Folyóiratunk állandó szerzőjének, Tatár Évának tartották a könyvbemutatóját a Kulturális Központ galériájában július 19-én szép számú közönség előtt. Túri Borbála könyvtáros felvezető szavai után Bakó Endre kritikus, irodalomtörténész mutatta be az alkotó második, Csöndfalak című kötetét. A több mint egy órás irodalmi esten közreműködött volt újságíró kollégája, R. Simor Katalin, aki értő és szép előadásban többször fölolvasott a könyvből. Több régi, Naplós munkatárs is eljött a szoboszlói könyvhét ünnepi rendezvényére, amelyet a megyei napilap volt főszerkesztője vezetett. Bakó Endre megjegyezte, hogy utóbbi időben nem egy volt kollégája kezdett a húrok pengetéséhez, így kikerülhetetlen volt a kérdés, Tatár Éva hogyan és mikor kapott ihletet. Erről az alkotó a kötet hátsó borítójára írt fülszövegben is vall. Bakó Endre nem most találkozott először a könyv anyagával; a kötet szerkesztéséhez is segítséget nyújtott, és ő jegyzi a bevezető Ajánlását, amelyben összefoglalja a Tatár-vers jellegzetességeit.
A beszélgetés során több témát is érintettek: mennyiben azonos az alkotó a versben megnyilatkozó lírai énnel, vagy mennyiben tekinthető női költészetnek, egyáltalán élhetünk-e ilyen nemi megkülönböztetéssel, ha írókról, költőkről beszélünk. Szó esett Borbély Szilárdról, aki egy darabig bátor publicistaként bírálta a debreceni városvezetést, Esterházy Péterről, aki meghatározó olvasmányélmény nyomán versre ihlette Tatárt. Itt fölidéztek különböző alkotókat, hazaiakat és erdélyieket. Tatár egyik legmeglepőbb kijelentése az volt, hogy nem tekinti magát költőnek. Erről van egy verse is: Ez nem vers, nem is próza, / ez gondolataim halmaza (Körbe 11.) Az alkotó elsősorban gondolkodónak gondolja magát, ami nem valamely rendszerezett filozófiát követ, hanem a hétköznapokban, az özvegyi magányban jár az agya, ebből születnek versei. Van egy kiadatlan regénye, folytatásokban évekkel korábban épp a Szókimondóban jelent meg, első verseskötete Jégvirágzás címmel pedig öt évvel ezelőtt.
Küllemre egy nagyon tetszetős kis fűzött zsebkönyv formátumról van szó. Mattfóliás borító, szürke alapon elhunyt barátnőjének alkotása. A versek elrendezése, a betűtípus, a szerkesztés, a grafikákkal megtört versek sora, maga a tördelés hibátlan. Magánkiadásban ritkán látni ilyen tökéletes kötetet. Csaknem kilencven oldalon négy ciklusba vannak elrendezve a költemények, leghangsúlyosabbak szerintem a Körbe ciklus darabjai: Ismétlés / mint tudás anyja / körbe jár a végtelen // Az ég a kezdet […] – írja a tizenhét darabból álló sorozat második darabjában. Erősen gondolati líra ez; szemlélődő, magába és a részletekbe tekintő attitűd jellemzi: érzelmi pillanatokat rögzít, természetet fotóz, gondolati fragmentumokat formáz. Az öregkor megélésével, annak tapasztalatával néz körbe. Körbe.
Ez az öregkor időnként visszapillant, időnként összegez, aztán próbál a jövővel is valamit kezdeni, de abban már se öröm, se remény, csak bú és lemondás. Szomorú, melankolikus versek Tatár Éva őszikéi. Olyan vázlatok feketén-fehéren, mint a kötetben illusztrációként használt Fekete Borbála fekete-fehér vázlatai. Vonalak, impressziók, gondolattársítások, időnként poénra futó rímkényszerek, de amúgy a nagyot mondástól mentes létjelentés. Olyan ember lírai hangja, amit szerénységével együtt nagyon lehet szeretni, a megtalált gondolatokkal azonosulni. Egy pillanat volt az egész, / mint ablakon villám benéz, / úgy akadt el lélegzetem, / mikor magam felismertem: // A vén, hanyatló értelem / a padlóra zuhant velem, / kudarcom mindent lefölöz, / a lelkem felettem köröz. (A hiábavalóság belátása).
Központi fogalma a csönd – jelentsen bármit is. A csönd, ha hangot talál, már nem csönd. Itt sokféle értelemben, formában, minőségben jelenik meg, olykor talán „képzavaró” módon, de a vers sokat bír, a költői kép és képzelet bátran játszat ellentmondásokkal. Úgy vélem, Tatár Évának a csönd a magány csöndjét jelenti tépelődő kérdésekkel, fájdalmas sírásokkal és panaszos hangokkal. Olyan csönd ez, ami állandó fehérzaj, vagyis azonos frekvencián szóló folyamatos háttérzaj, amit nála a lelki zaklatottság és a természet hangjának keveredéséből áll. Nem Simon and Garfunkel-melódia a hatvanas évekből, ahogyan arra írásom címe utal, itt a szépszomorú nem egyetlen dallam, hanem állandó háttérzaj, ami a csönd alakváltozása, „szólama”. Én nem kiáltok / hallgatom az esőt / monoton szomorú / csöndben (Nem kiáltok).
A rendezvény végén Bakó Endre a költészeti munka folytatását firtató kérdésére az alkotó azt válaszolta, hogy nincs szándékában újabb verseket írni, ekkor a közönség soraiból halk mormogás hallatszott, a tapasztalt irodalomtörténész pedig annak adott hangot, hogy az alkotóban az alkotói kényszer akkor is működik és kihozhatja az újabb műveket, ha arra a költő tudatosan nem készül, ha nem is akarja. Nem lehet kijelenteni, hogy nem lesz folytatás, mert egy életművet nem lehet lezárni, míg az alkotó alkotóképes. Régi debreceni költők felidézésével szépen helyezte el Tatár költészetét a kismesterek sorában, és a nagyok mellett mindegyiknek van létjogosultsága: „egy hang Isten énekében”.
Az immárt változtatom örökkére / Ez egy halhatatlanul jó mondat a kezdődéshez – írja a már idézett Olvasói levél utolsó sorában. Akár utolsómondatnak sem rossz az alkotáshoz és a halandóságunkhoz.