Nagy irigység volt bennem valamikor, amikor a megyei lap újdondászaként legelőször a testvérlapunkhoz látogattunk, a Hajdú-Bihari Naplóhoz. Ott, Nagyváradon, Ady Endre városában majd’ mindegyik újságíró kollégámnak volt már egy-két kötete. Ez a költő-újságíró jelleg jobban jellemző volt rájuk, mint ránk, debreceniekre. Persze került jócskán nálunk is, akik írogattak. Nemcsak újságíró volt, hanem szépíró is Bényei József, Boda István, Szalai Csaba, Gulyás Imre, Magyari Vilmos, Sipos Ferenc, Hornyák András. Aztán a fiatalok is követték a példát: Csontos János, Vitéz Ferenc. (S e sorok írója is ott lébecolt valahol a sorban.) Bakó Endre, Cs. Nagy Ibolya, Arany Lajos asztaláról pedig szép irodalomkritikai-történeti esszék, tanulmányok kerültek ki a napi kötelező cikkpenzumok mellett.
Tatár Éváról leginkább akkor derült ki, hogy tulajdonképpen lírikus is, amikor már megszűnt újságíró lenni, ha egyáltalán lehetséges olyasmi, hogy az újságíró egyszercsak megszűnik újságíró lenni. A második kötete ez a lírikusnak, akiről mára egyértelműen bizonyossá vált, hogy érdemes rá figyelnünk. Sokan írogatnak ma verseket a hölgyek közül is Debrecenben, Hajdú-Biharban is, én kettőt becsülök igazán közülük: a hajdúböszörményi Kupás Csillát és a hajdúszoboszlói Tatár Évát.
Életműforgácsok életmű nélkül – legszívesebben ezt adtam volna kisded dolgozatom címének. Remélem, hogy Tatár Éva nem veszi ezt zokon, hisz amikor ez a benyomás megképzett bennem, főként nem őrá gondoltam, hanem például önmagamra is, no meg leginkább arra a lateinerfajtára, aki zsurnaliszta, s közben verset is ír. Még egy Karinthy Frigyesről is azt írták, hogy szétforgácsolta magát, lényegében nem hozott létre halhatatlan műveket, csak megmutatta: hogy’ tudnék én írni, ha nagyon akarnék! (Nyilvánvaló persze, hogy az Így írtok ti vagy a Tanár úr, kérem állni fogja az időt.)
Az újságíró-költőnek az az egyik legfőbb jellemzője, hogy szétírja az agyát-szívét a cikkeibe, s ha van benne ambíció költőnek is lenni, már nem marad túl sok szufla és spiritusz a strófagyártáshoz. Versötletek, gondolatcsírák, gondolatfutamok, töredékek, verses ujjgyakorlatok kerülnek ki leginkább a tolla alól, életműforgácsokkal szolgál – valójában gazdag költői életmű nélkül.
Duplalelkűség egyszerre újságírónak és költőnek lenni, sokszor van úgy, hogy az egyiket a másik rovására gyakoroljuk. Általában a kötelező napi robot győz, hisz az adja a fizetést, amiből megteremtjük a család anyagi fundamentumát. De hát én szépíró is lennék, ezt a becsvágyamat is szeretném kielégíteni. S persze csak töredékesen sikerül. Az újságíró megöli a költőt, ezért akinek legfőbb ambíciója nagy, igazi költővé válni, abbahagyja az újságírást. Inkább ezt hagyja abba, mert Illyés szerint „aki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba”. (Ezzel szemben idézhetem egy professzoromat, a legendás Kovács Kálmán irodalomtörténész-szerkesztőt, aki szerint mindenki ír verset, intelligencia kérdése, hogy ki mikor hagyja abba. Minél intelligensebb valaki, annál előbb felhagy az exhibicionizmus e fajtájával.)
Ám azt is mondhatnánk, hogy aki ma verset ír, annak hite van. Mert a versírás értelmében hinni ma özön hiterő kell, ebben bízni részben heroizmus, részben őrültség, tehát a mai versírásnak pusztán a gyakorlata kényszerzubbony után kiált. A versírás ma nem egy „csajozós műfaj”. Az volt valamikor. Csajozós műfaj ma a futball vagy a kosárlabda, vagy a bankárság. Lehet, hogy a versírás ma egyesen a lúzerség ismertetőjele?
Miután így „piedesztálra” emeltük a mai versírás gyakorlatát, lapozzunk bele Tatár Éva vékonyka kötetébe, amelyet Fekete Borbála remek képzőművészeti alkotásai díszítenek. Az egyszerűség pompáját sugallják ezek a képek, a „többjelentésű egyértelműség” (Görömbei András kiejezése), a magától értetődés megtestesülései. Induljunk el a Tatár-verstájon, s habár az előbb igen lenn voltunk, a hitetlenség mélyföldjén, innen fölfelé visz az utunk. Tatár Éva versei lábra állítanak bennünket, s fölfelé lendítenek. Átragad ránk az ő hite, tisztasága, még azt is mondhatnánk: bizonyos igazi naivsága.
Vágyjuk a csendet a mahomet zajban, talán mi, újságírók, jobban, mint mások. Eszébe juttatom Évának, hogy csak a volt kollégái közül hányan írták bele a csend szót verseskötetük címébe: Magyari Vilmos – A csend forradalma, Gulyás Imre – A csend virágai, Erdei Sándor – Ajándék csend, s ugye most ő: Csendfalak. (S biztosan lenne itt csend-Himalája is, ha totalitásigénnyel keresnénk a magyar vagy akár a világirodalomban.)
Szerzőnk számára a legfőbb téma önmaga, lévén alanyi lírikus. Olykor öndefiniálásra vállalkozik, szerényen azt mondja, hogy ő se nem költő, se nem író. „Nem verset, / nem prózát, / gondolatokat írtam, / gondolatkikiáltó voltam.” Talán észre sem veszi, hogy eltűnik a szerénysége, hisz ki lehet nagyobb egy gondolatkikiáltónál? Persze szó sincs profetikus önhitről, hisz ez egy igazi mai líra, korszerű versdikció árad a strófákból. Főleg talán a Körbe című ciklusból. (Érdekes, hogy múlt időben beszél önmagáról, mintha befejezettnek tekintené maga számára a versírást.) A kötet mottója Osvát Ernőtől való: „A Gondolat reszket az Igazságért.”
Ha már írogató ember, van neki bizonyos lírikusi tudata, öntudata, vizsgálja a versírás értelmét, s nagyon sokszor (szinte mindig) játszik. Lehet-e vád ez ellene, a mai posztmodern korban, amikor az irodalmi mű története-jelentése-értelme-tartalma az, hogy miként is születik az éppen születő szöveg. „Témátlan” korban élünk, elődeink elírtak előlünk mindent, mi már csak szekundér írásproduktumokat tudunk létrehozni. Rágjuk az ezerszer rágott csontot, nyűjük az elaggott témákat, a műveink kereteit kitöltő valóságanyagot. Ez a valóságanyag a költőnek önnön lelke-elméje, a maga reagálásözöne a valóság ingereire. Nehéz a helyzet egy olyan korban, amely ráadásul egyéni és új hangok után kiált. Új „zajt”akar az olvasó, ugyanakkor nem annyira elrugaszkodottat, hogy ne tudná kódolni, ne tudná megérteni a beszélőt.
Tatár Éva versei érthetőek, s jellemzi őket bizonyos morális tisztaság, legalábbis igény az őszinteség etikájára. A mai talmiságcunamiban őriz legbelül valami ékes lélektisztást, ahová érdemes az olvasónak kicsinyég letelepednie.
Nem a tetszés a legfőbb óhaja, ezek a szövegek néha kopognak, néha komorak, olykor prózavers fut ki a tolla alól, látszik, hogy nem vágyik pódiumra, nehéz lenne ezeket a szövegeket szavalni, ex katedra mondani. Nem vállalkozik sokra, nem célja utcanévvé válni, azt szeretné elérni, hogy a maga számára értelmezni tudja a jelenkori életet, legfőképpen azokat az alanyi mikrotörténéseket, amelyeket a magány, az öregedés, a szeretetlenség, az értékhullás, a szerelemtelenség gördít eléje.
Van költői látásmódja, lírikusi magahordozása, ugyanakkor bölcsesség is, önismeret, szerénység, a valóság kénytelen-kelletlen elfogadása. Magánöröm, magánbú – ez esetben a „szent fát” félre kellene tenni Petőfi szerint, de ezt Petőfi a forrongó Európában mondta a 19. század közepén, s nem jelenünk individualizmusában, amikorra emberatomokra hullik az emberiség, szinte csak „erőszakra” hajlandó nemzetté összeállni, népként működni.
Még az is, ami közös, univerzális élményként jelenik meg, azon is ott van a személyiségjegy, a költői magánaspektus. Van valaki, akihez beszél, ez a valaki: Te. Ki ez a Te? Néha az egykori társa, néha önmaga, néha pedig a nembeli ember. Ez a kötet szinte végig verspárbeszéd, versdialektus. Becsülnivaló, hogy ilyen címet is mer adni: Egyébiránt. Dehonesztálja a versbeszédet, „egyébiránt” is a vagylagosság, az esendőség, a viszonylagosság uralkodik itt, s milyen furcsa, hogy ebben az esendőségismeretben, gyarlóságmegvallásban is van hite a leírt szóban. Annyira azért nem elkeseredett, hogy a papírra vetés értelmében ne higgyen. A lehetetlenséggel határos ma bízni a versben, a leírt szóban, amikor kozmikus törekvéssé vált a vizualizálás, mémek száguldoznak a netsztrádákon. A költő-költemény-olvasó szentháromságból hiányzik az olvasó. Még a magukat költőnek tartó klaviatúraimposztorok sem mind olvasnak verseket, legfeljebb a sajátjukat.
Finom feminimitás jellemzi a strófáit. Nem tud ellenállni a divatnak, haikukat is ír. Én 5,7,5-ös szótagképletűeknek ismerem a haikut, de biztosan haikuk ezek is. A haiku témája a japán kezdetek idején a természet csodálása volt, ma a magyar formakövetők megelégszenek a verskülsőségek megőrzésével, a témavilág a legkülönbféle irányokba ágazik el. A haiku jó próba, de igazából a szerénység műfaja, nem lehet benne nagyot alkotni. Egyetlen magyar lírikust sem ismerünk, aki remek haikuiról híresült volna el. Közegidegen valami a haikuban az egó, az énmutogatás.
Tatár Éva versei nem akarnak másnak látszani, mint amik, mindig önazonosak, felismerni bennük az írójukat, az örök kétkedőt, az önbizalomhiányos íróembert, akit még ma, hetvenen túl is csatába küld az ambíció, akibe valamiféle missziót olt a világ dolgairól való gondolkodás. Mintha így gyötrődne: gazos marad a világ földje, ha én nem kapálom meg. Ez a kínzó kötelességtudat folyton működik benne, ösztönzi, űzi, írásmunkára készteti.
Azt ajánlja a keleti bölcselet, hogy bíráló szavad hallgasd el, a dicséreted hegytetőről kiáltsd. Ennek szellemében nagyvonalúan tekintsünk el az apróbb szépséghibáktól, s értékeljük inkább azt, hogy a lírikust egyedi beszédmód és póztalanság jellemzi, s annak dacára, hogy újságíró, általában örvendetesen elkerüli a zsurnalizmus.
Boldogságapályos időszakban születtek a Csendfalak darabjai, az idődráma és a testbörtön melankóliájának szüleményei a versformájú szövegek, szóhordalékok. Őszinte, kitárulkozó – de csak a még kívánatos mértékig. Mintha tudná-vallaná: őrültség hiún kitárulkozni. Megállítja ebben valamiféle ízlés, illem, szemérem. Truvájok, zsengék, őszikék, az időskor patakján úszó „dinnyehéjak” ezek a versek, s olykor eszméltető igazságok madarai utaznak a kis úszó „szigeteken”.