Két verseskötete után zsurnaliszta könyvet bocsátott közre a hajdúszoboszlói költő, újságíró, Tatár Éva. A ma már nyugdíjas újságíró évtizedeken át mutatott érdeklődést a hitélet gyakorlói, vallói iránt, talán irigyelte is kissé a deista életet élők nyugalmát, békéjét, boldogságát.
Popper Péter pszichológus, spirituális mester mondta: „nem tudjuk, van-e Isten vagy nincs, de úgy járunk jól, ha úgy élünk, mintha lenne”. Istenhitéről a napokban így beszélt Lackfi János író-költő: „a világi ember azt mondja, hiszem, ha látom. A hívő fordítva van ezzel: ha hiszem, meglátom.” És eszünkbe juthatnak itt Jézus szavai, aki azt mondta egyik boldogmondásában: boldogok, akik nem látnak és hisznek.
Tatár Éva megvallja az istenhitet illetően laikus mivoltát, kívülálló, ám toleráns emberségét. Naiv jóra vágyással közelít a témájához, igazi érdeklődést mutat, amikor kérdezi az igehirdetés neves alakjait. Nyitottságot mutat, tiszteletetl, elfogadást. Talán a sokasodó évek, a korosodás is tették-teszik, hogy a végső nagy kérdések foglalkoztatják, leginkább persze az isten léte vagy nemléte. Teremtettek vagyunk-e vagy a darwini fejlődés „csúcstermékei”?
A kötet elé Fekete Károly református püspök írt ajánló szavakat. Komolyan vette a gesztust, nemcsak szívességből adott néhány udvarias, kellemkedő mondatot, mint általában szokták. „Mindegyik riportalany életútja regénybe illő, ezért is komoly feladatot jelentett a kérdezőnek szelektálni és tömöríteni a válaszokat, hogy lényeges momentumok ne essenek ki, de ne is váljon terjengőssé, unalmassá a beszélgetés, illetve hogy közelebb kerüljön az olvasó a lelkipásztorok „belső emberéhez”. Fekete Károly egyháztörténet adalékkal is szolgál: „Mintha öntudatlanul is teljesíteni akarta volna Nagy Szőlősi Mihály prédikátor 1676-ban Kolozsváron megjelent Lobogó szövétnek című, lelkipásztorkodással foglalkozó iratának tanácsát: Te azért Isten belső embere! Sanyargasd meg testedet, s gondold meg, hogy az idő rövid, az ellenség serény, az akadály sok, a munka nagy s gondos, a számadás elszenvedhetetlen, a nyáj szilaj s fene, ha híven felelsz meg hivatalodnak, a megígért jutalom kimondhatatlan, azért legeltess meghármaztatva, mint az Úr megparancsolta, úgy mint: Nyelvvel, Élettel, Pennával.”
Csiha Kálmán (1929-2007) börtönt szenvedett a hite miatt, de egy percig sem sajnálta az áldozatot, a rács mögött is igyekezett híveket szerezni az istenhitnek, mert ő (aki mindent változtat, ám örökké változatlan) maga az út, az igazság és az élet. A néhai püspök szerint „egyetlen nemzetet sem az egész nemzet viszi előre, hanem a nemzetnek egy öntudatos része. (…)Nálunk sem azok tartják meg a nemzetünket, akik a különböző változások után azon igyekeznek, hogy minél jobban megszedjék magukat. Ők kihullanak a történelem rostáján. A nemzetet azok tartják meg, akiknek lelkük van.”
2007 októberében készült az interjú László Károly técsői református lelkipásztorral. Técső az egyik központja és végvára Kárpátalján a Felső-Tisza-vidék reformátusságának, magyarságának. Azzal büszkélkedik a gyülekezet honlapja, hogy a vidékre a reformáció korán, már 1526-ban eljutott. 1555-ben mind az öt koronaváros (Técsőn, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Visken, Huszton) templomában református prédikátorokat hallgattak a keresztyén gyülekezetek. Miközben már jó ideje azon a vidéken is fogy a magyar, László Károly büszke arra, hogy a település református gimnáziumában már tíz olyan pedagógus tanít (2007-ben), akik a továbbtanulást a técsői gimnáziumban kezdték. Színmagyar kisváros volt Técső, ám a magyarság aránya mára 30 százalékra csökkent, többségében ukránok, ruszinok és oroszok lakják a települést.
A romániai forradalom idején sokan valósággal rajongtak Tőkés Lászlóért, ám mára az emberek viszonyulása differenciálódott. Ennek leginkább a politikában való részvétele az oka. Közben maga a püspök úgy érzi, hogy voltaképpen ma is ugyanaz a temesvári református lelkész, aki volt 1989-90-ben. „Ugyanazt a hivatástudatot érzem, mint annak idején, üldözött sorsban. (…) úgy érzem, nem szállt fejembe a dicsőség, csak most más jellegű feladataim vannak. Emberi magatartásomban, alapállásomban nem változtam, a változásokat a körülmények idézik elő. Tudomásul vettem, hogy ez a munka nemcsak népszerűséggel jár. Nagyon sok támadás is ér, már csak ilyen ez a világ, mindenkit kikezd, aki egy kicsit is kilátszik a tömegből, ezzel együtt kell élnünk”. A püspök nagy harcosa az erdélyi magyarok autonómiatörekvésének, „ez felülír minden személyes és pártérdeket. Összefogás nélkül nem lehet megteremteni, erre mutatnak az Európában működő (flamand, katalán, baszk, dél-tiroli stb.) tapasztalatok is, s ezt hivatott szolgálni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége közötti megegyezés is”.
A református „társaságból” kitűnik Kocsis Fülöp görög katolikus püspök (ma már érsek metropolita), aki nagy népszerűséget mondhat magáénak, s nemcsak a görög katolikusok szeretik őt nagy szánban, hanem a más valláson lévők, s még a világiak is. „Jó fejnek” tartják, sokaknak imponál a személyisége, a hitelessége, a megérintettsége, elkötelezettsége. Az interjúban elmondja, hogy az ember természetes módon szenved istenéhségben. A legtöbben kerülünk olyan kilátástalan sorshelyzetbe, ahol (úgy érzi mindenki), csak valami csoda, transzcendentális erő segíthet. „Sajnos egy technikai világ uralkodik ma rajtunk, az embernek csak a testével törődnek, hogy minél jobban érezze magát. Így egyre gördülékenyebben lehet beilleszteni a mechanizmusba. Az emberekből azonban kitörölhetetlen az istenképiség, ezért keresik a lelki értékeket, kapaszkodókat.” A kívülállók néha szemére lobbantják a görög katolikus egyháznak, hogy a görög katolikus templomokban sok a „pompa”, komplikált a ceremónia, a látványosság, a szertartásosság. Eszméltető választ ad erre az Atya. „Amikor a templomban látjuk a pompát, a gazdagságot, az aranyat, az Istennek szól. A legegyszerűbb, legszerényebb szerzetesi házban is hihetetlenül gazdag a templom, az oltár, a szentély. Annyira gazdag, amennyire csak lehet. A templomban nem spórolni kell, ott Istennek kell felajánlani mindent, amink csak van”.
Az Ötvös László református lelkésszel készült beszélgetésben hangsúlyozódik az a felismerés (amit régtől hallunk), hogy Luther és Kálvin nélkül nem olyan lenne a mai világunk, amilyen. A magyarság szellemiségének alakulására a két egyházreformer közül Kálvin volt nagyobb hatással, miért is kellene ezt bizonygatni a „kálvinista Rómában”, Debrecenben és környékén? Messze földön híres bibliagyűjtőként is számon tartják a nyugalmazott lelkészt, akinek soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a materialistáknak lehet igazuk. Világossá vált számára, hogy „a materialistáknak a mienkhez hasonló hitük van, a különbség az, hogy mi az élő Istenben hiszünk, ők pedig egy feltételezett dologban, nevezetesen, hogy az anyag örök.”
Tatár Éva az „utóhangban” megjegyzi: nincs a könyvben római katolikus lelkész. Jó lett volna persze, ha van, elvégre valószínűleg ez a három egyház (felekezet) lefedi a szoboszlói lakosságot, s persze hozzájuk véve még a materialista „vallást” is. Ám ha nemcsak Szoboszlóban gondolkodunk, jó lett volna még beszélgetni más olyan felekezetek vezetőivel, akik jelen vannak kies kis hazánkban: unitáriusok, evangélikusok, adventisták, izraeliták, pünkösdisták, szabadkeresztények, baptisták, stb. Ám így is fontos könyvecskét tartunk a kezünkben, érdemes rászánni az időt: eszméltető lelkisége-gondolatisága és informatív mivolta miatt.
Megjelent a Szókimondó 2022. októberi számában.