Szerző: Tatár Éva

Középiskolai tanulmányai után a hordógyártás mesterségét tanulta meg. A szakma fortélyait Németországban és Amerikában leste el, tökéletesítette tovább. Majd hazajött, mint azok az egykori céhlegények, akik szaktudásuk fejlesztése érdekében utaztak külföldre, majd hazajöttek, hazahozták az ott szerzett tudást, hogy itthon kamatoztassák tovább.

A báró előbb Szilágysomlyón, majd Debrecenben kezdett el hordókat gyártani. Azt a családi krónika sem jegyezte fel, hogy Pásztor Mária volt-e a kiváltó oka annak, hogy a fiatal báró Debrecenbe költözött, és itt alapított hordógyárat, vagy csak később ismerkedett meg leendő feleségével. Tény azonban, hogy a hordógyártás jó üzletnek bizonyult, állandó szállítója lett Debrecen városnak, a klinikáknak, a kaszárnyáknak, és egyéb közintézményeknek. Korán, 1918-ban hunyt el. Három lánya született a legidősebb Győrffy Erzsébet, aki Dr. Szentjóbi-Bartha János orvos felesége lett.

Lányukkal, Bodnárné Szentjóbi-Bartha Emesével beszélgetek, aki körzeti ápolónőként idestova 45 éve dolgozik Hajdúszoboszló város egészségügyének szolgálatában. Az emlékeket idéző tárgyak, fényképek között ülünk a meghitt kis lakásban, a falon a Győrffy család nemesi címere is látható. A szülőkre emlékezünk, akik – egyfelől – dokumentálható hitelességgel – másfelől – az itt lakó emberek emlékezete által beírták magukat Hajdúszoboszló történelmébe.

“Az egészségügy szolgálatában – Beszélgetés Szentjóbi-Bartha Emesével” folytatás

Lukács barátom tragédiája mélyen megrendített, és tudom, hogy a családján kívül, mi a barátai és az egész magyar egészségügy pótolhatatlan embert veszített el benne. Olyan hivatástudattal rendelkező orvos volt, akinek a szeme előtt mindig a betegségek, fájdalmak megelőzése, a lakosság egészségi állapotának javítása lebegett. Sok ember életét mentette meg, sok ember életét óvta meg orvosi, emberi gondoskodásával, magatartásával. A hipertóniások, diabeteszesek és vese betegek százai köszönhetik neki további életüket, miközben a sajátját feláldozta értük.

A részvétnyilvánító sorok dr. Tóth Lukácsné Kiss Teréznek szóltak, s harminckét évvel ezelőtt íródtak. E levél részleteit, most nem csak azért idézzük fel, mert a benne foglaltak egy kiváló orvos halálára íródtak, s minden sora dokumentum jelleggel bír, hanem, mert a levél írója dr. Balázsi Károly főorvos, évtizedekig hibát nem tűrő, igen szigorú őre volt városunk egészségügyének. Ez a levél, melynek felhasználásoz engedélyt adott a ma 81 éves főorvos, vezérfonala, váza lesz ennek a beszélgetésnek, ennek az emlékezésnek, amelyet dr. Tóth Lukács feleségével, Terikével folytatok.

Zárás után, itt ülünk a gyógyszertár hátsó helyiségében, ahol a számítógépen épp a kislánya, aki szintén gyógyszerész, megrendeli a következő napra szükséges gyógyszereket. Aztán elmegy, majd visszajön, azt gondolom, szeretné hallani újra és újra az édesapjáról szóló történeteket, hiszen nem ismerte, nincsenek személyes emlékei róla.

“„Sosem felejtem el, korall virág volt” – dr. Tóth Lukács orvosi-emberi gondoskodásai” folytatás

Bényei József 75 éves. Mostanában azt kéri, hogy tanár úrnak szólítsák, hiszen életének utolsó tíz évében újságírókat tanított. Amikor szóba hozom, belátja, hogy egy kicsit megmosolyogni való ez, hiszen egyfelől ő a megye olvasó tábora számára – hogy csak a szűkebb közönségét említsem – ma is az újságíró, a szerkesztő, aki a Hajdú-Bihari Napló hasábjain, több évtizeden át írta, írja a cikkeit. Ezek az írások tudatosak, racionálisak, és hordozzák azokat az emberi és morális értékeket, amelyek a világban, a társadalomban való eligazodáshoz, tájékozódáshoz elengedhetetlenek. Másfelől pedig Bényei József egy érzékeny lírai költő, aki magányosan néz szembe, a faluból nagyvárosba került, értelmiségivé vált ember felelősségével. S egyre csak birkózik, birkózott a „népéért” tenni kész embert akadályozó korlátokkal. Most jelent meg a tizenkettedik verses kötete, a költeményeinek száma pedig a kétezret is meghaladja.

Mindenről, amit fontosnak tartanék terjedelmi okokból nem is tudunk beszélgetni, de érintjük életének főbb csomópontjait, valamint az újságírást, és a költészetet. S beszélünk mindarról, amit magával hoz a szó és az egykori kollégai ismeretség. Évekig dolgoztunk egy lapnál, álságosnak tartaná, ha magázódnánk. Ezzel én is így vagyok.

“„Az én hitem a barázdákból származik” – Magánbeszélgetés Bényei Józseffel” folytatás