Középiskolai tanulmányai után a hordógyártás mesterségét tanulta meg. A szakma fortélyait Németországban és Amerikában leste el, tökéletesítette tovább. Majd hazajött, mint azok az egykori céhlegények, akik szaktudásuk fejlesztése érdekében utaztak külföldre, majd hazajöttek, hazahozták az ott szerzett tudást, hogy itthon kamatoztassák tovább.
A báró előbb Szilágysomlyón, majd Debrecenben kezdett el hordókat gyártani. Azt a családi krónika sem jegyezte fel, hogy Pásztor Mária volt-e a kiváltó oka annak, hogy a fiatal báró Debrecenbe költözött, és itt alapított hordógyárat, vagy csak később ismerkedett meg leendő feleségével. Tény azonban, hogy a hordógyártás jó üzletnek bizonyult, állandó szállítója lett Debrecen városnak, a klinikáknak, a kaszárnyáknak, és egyéb közintézményeknek. Korán, 1918-ban hunyt el. Három lánya született a legidősebb Győrffy Erzsébet, aki Dr. Szentjóbi-Bartha János orvos felesége lett.
Lányukkal, Bodnárné Szentjóbi-Bartha Emesével beszélgetek, aki körzeti ápolónőként idestova 45 éve dolgozik Hajdúszoboszló város egészségügyének szolgálatában. Az emlékeket idéző tárgyak, fényképek között ülünk a meghitt kis lakásban, a falon a Győrffy család nemesi címere is látható. A szülőkre emlékezünk, akik – egyfelől – dokumentálható hitelességgel – másfelől – az itt lakó emberek emlékezete által beírták magukat Hajdúszoboszló történelmébe.
– Kezdjük a dokumentumokkal.
– Édesapám 1903-ban született Kabán, földműves családban. Alig volt hároméves, amikor az édesapját elveszítette. Nagymama újra férjhez ment, s azért van két nevünk, mert apám nevelőapját Szentjóbinak hívták, s nagymama úgy egyezett bele az örökbefogadásnál a névváltoztatásba, hogy megmaradjon az eredeti név is. Így lettünk Szentjóbi-Barthák. Hamarosan beköltöztek Debrecenbe, édesapám már itt járt a református gimnáziumba, és itt végezte el az orvosi egyetemet is. A diplomát 1928-ban kapta meg. Úgy tudom, eladták az örökölt nyolc hold földet, az árát pedig a tanulás költségei felemésztették.
– Hol ismerkedett meg édesapád Győrffy Erzsébettel?
– A debreceni korzón találkoztak, anyu még iskoláskorú, tizennégy éves, apu huszonegy, még orvostanhallgató volt. Megpróbálták őket elszakítani egymástól, anyut elküldték a húgával együtt Grácba egy apácanevelő intézetbe, reménykedtek, hogy elfelejtik egymást. Ők azonban továbbra is tartották a kapcsolatot. Az intézetben fiúkkal nem volt szabad levelezni, apu Janka néni aláírással küldte a leveleit. Ezt így mesélték. Aztán amikor hazakerült megvárták, amíg anyu betölti a tizennyolc évet, apu pedig elvégezi az egyetemet, és 1929-ben összeházasodtak. Hét év korkülönbség volt köztük.
– Hol kezdték a közös életüket?
– Békés megyében Endrődön telepedtek le, aput a község képviselő-testülete nevezte ki az Endrődhöz tartozó kondorosi tanyavilág körzeti orvosának. Itt közegészségügyi, egészségvédelmi és szociális munkát is végzett. A tisztiorvosi kurzus elvégzése után Erdélybe mentek Krasznára, ide nevezték ki tisztiorvosnak 1940-ben. Kraszna nemcsak azért volt lényeges állomás az életükben, mert itt élt a Győrffy családnak egy másik ága, hanem mert tizenkét év után itt született meg a bátyám s három évre rá 1944-ben pedig én is a világra jöttem.
– Így akarták a szülők, hogy ilyen későn jöjjenek a gyerekek vagy…
– Nem, előbb nem esett teherbe anyu. Azt mondták, azért kaptam az Emese nevet, mert ez akkora csoda, hogy csak mese. Persze divat is volt akkoriban ősi magyar nevet választani. Krasznáról akkor jöttünk vissza Debrecenbe amikor a szüleim megtudták, hogy lezárják a határt. Két bőrönddel és két kisgyerekkel érkeztek meg a szülői házba. Aput aztán 1946-tól tisztiorvosnak nevezték ki Hajdúszoboszlóra. Előbb a városnak és a hozzátartozó járásnak volt a tisztiorvosa, 1950-ben átkerült Püspökladányba, mert Ladány lett a járásszékhely. Akkor Hajdúszoboszló nem tartozott hozzá, mert járási jogú város volt. 1954-ben került újra vissza, és 1964-ig nyugdíjba vonulásáig itt dolgozott. Őt Balázsi főorvos váltotta.
– Az ötvenes évek elején, közepén még nagyon mostoha körülmények között gyógyítottak az orvosok. Dr. Kun Károly mesélte, hogy amikor Szoboszlóra jött ő volt a hatodik körzeti orvos. Biciklivel, konflissal jártak a betegekhez, sok olyan utca volt, ahol még járda sem volt, nem hogy kövesút.
– Amikor apu hazakerült, elkezdte megszervezni, központosítani az egészségügyi ellátást. Az épületet, amelyben 1954-ig a járásbíróság működött – ahol most a tüdőgondozó van – átalakították központi körzeti rendelővé. Ott voltak a körzetek, akkorára már kialakultak a körzethatárok, új orvosok jöttek: Berecz doktor, aki később nőgyógyász szakorvos lett, Pregun doktor, aki később fogszakorvos lett. Gacsályi doktor, és igen, Kun doktor úr is azokban első években került ide. Ők majdnem egy időben 1-2 év eltéréssel telepedtek le Szoboszlón.
– A központosítás előtt hol rendeltek az orvosok?
– Mindenki a lakásán. Praktizált még úgy emlékszem Márton doktor úr, Csűrös doktor úr is. A központosítás után egy helyen rendeltek az orvosok és beindult az éjszakai ügyelet. Már az utcáról lehetett látni, hogy ki az ügyeletes orvos: a saját rendelőjükben ügyeltek, s ha felnézett a beteg az emeletre, lehetett látni melyik ablakban ég a villany. Az orvosokat lovas kocsin szállították a betegekhez. A lovakat a Bethlen utcán tartották, és telefonösszeköttetés volt az épületek között, amely egy csengőt hozott működésbe, így riasztották akkor Marinka bácsit, ő pedig ment, befogta a lovakat, és előállt.
– Úgy tudom nemcsak a központosítást és az ügyeleti rendszert – amely akkor egy óriási előrelépés volt a betegellátásban – szervezte meg édesapád, hanem a szülőotthon létrehozása is a nevéhez fűződik.
– Igen, erre nagyon jól emlékszem. Mindennap arra kellett sétálnunk, minden nap meg kellett nézni, hogy haladnak a munkálatok. Hogy bontják le a régi börtön épületét, illetve hol tart az átalakítás. A lebontott anyag felhasználásával épült újjá a szülőotthon, 1955-56-ban. Ez akkor egy nagy vívmány volt. Később, mikor már megteremtődtek a feltételei a gyors és szakszerű kórházba szállításnak, akkor azt szorgalmazták, hogy szűnjön meg a szülészet, hiszen a kórházban, a szülészeti osztályokon nagyobb biztonságban vannak a kismamák.
– Nincs új a nap alatt. Manapság pedig elkezdődött a decentralizáció, van orvos, aki a lakásán saját rendelőjében fogadja a betegeket. Még nem is olyan régen Hajdúnánáson folytattak nagy harcot, hogy a szülőotthonuk megmaradjon, és nem olyan régen az otthonszülésről vitatkoztak nagy hévvel a szakemberek és a családok.
– Ez egy hullám, hegy és völgy, mindig váltakozik, úgy gondolom, közben egyre fejlődik, egyre tökéletesedik a betegellátás. Apu szervezte meg Szoboszlón a zöldkeresztet. Szülés után a védőnők figyelemmel kísérték az újszülöttek fejlődését. Hallai Etuska néninek elévülhetetlen érdemei vannak a csecsemők korszerű gondozása érdekében végzett munka megszervezésében.
– Úgy tudom, a szakrendelők létrehozásában is nagy szerepe volt édesapádnak.
– A szülőotthon után a szakrendelők létrehozása, a szakorvosképzés, -képeztetés következett. Arra emlékszem, hogy mentünk Debrecembe, ilyenkor ment az egész család, aput elkísértük az irodaházba, ahol a tárgyalások hosszan elhúzódtak, és olykor éles viták után, sikerült egy-egy fontosabb szakorvosi rendelőt „kiharcolnia”. Borzasztó nagy dolog volt a fogorvosi, a nőgyógyászati szakrendelések létesítése. Majd következett a belgyógyászat, sebészet kialakítása. Ezeknek a létrehozása óriási feladat volt, ma pedig a világ legtermészetesebb dolga. Akkor kapta meg a város – már pontosan nem tudom melyik évben – az egykori járásbíróság melletti épületet, ha jól emlékszem Grósz-háznak hívták. A körzetek átkerültek oda, így lett helye a szakrendeléseknek a járásbíróság épületében. Amikor megszűnt a szülőotthon, abba az épületbe kerültek az irodák.
– Édesapád 1964-ben nyugdíjba ment, úgy tudom, később még dolgozott, rendelt üdülőben.
– Igen, de anyu mindig mellette volt, nemcsak a felesége volt, hanem az asszisztense, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ő látta el, az orvosi munka egy részét is. Míg fiatalon a család, a gyereknevelés volt a dolga, azért apunak is mindig segítette a munkáját.
– Az édesanyád családját hogyan érintette az 1945 utáni időszak?
– A család osztályidegen lett, bár akkor már nem volt hordógyáruk, amit államosítani lehetett volna, hiszen a nagyapa halála után fokozatosan számolták fel. Azonban az anyu Irénke húgának a férje Padányi Jenő százados, részt vett a háborúból való kiugrási kísérletben, a kémelhárításnál szolgált, aztán elvitték, eltűnt, és soha többé nem látta a felesége. Senki nem tudta, hogy a németek, vagy az oroszok vitték el. Egyesek Sopronkőhidán mások Szibériában látták. A felesége is elkezdett dolgozni, Kettesy professzor úrnak lett a titkárnője a szemészeti klinikán. Angol, orosz, német nyelvtudással helyezkedett el. A másik húga anyunak Domahidi Lászlóné, a férje operaénekes volt. Még mindig él, 96 éves. Ők gyertyaöntéssel foglalkoztak, 48-ban szűnt meg a gyertyagyáruk, olyan hatalmas adó vetettek ki rájuk, hogy a még megmaradt földet el kellett adni, hogy kifizessék.
– Édesapád is megérezte ezt a helyzetet?
– Amikor kihelyezték Szoboszlóra, apunak be kellett lépni a pártba, s csak egy év múlva derült ki, hogy osztályidegen, mert a felesége bárónő. Ekkor kirakták a pártból. (Lányok ezt a címet ugyan nem örökölhették, de a Győrffy felmenők korábban írásban kérték a lehetőséget, hogy a bárói címet leánygyerekeik is örökölhessék, mert nem volt fiú utód. Meg is kapták az engedélyt.) Apu soha többé nem lépett be aztán a pártba. A szüleim végig kitartottak egymás mellett, aput nem lehetett megfélemlíteni. Például ötvenhatban minden este hazakísérte a párttitkárt. Tény, hogy anyu mindig mellette dolgozott, 1943-ban elvégezte az ápolónőképzőt és a háború idején Krasznán önkéntes ápolónőként dolgozott.
– Erdélyből végül nem tudtátok áthozni a lakberendezést, az ingóságokat?
– Nem, mindent a nulláról kellett kezdeni, bár annak idején apu ment volna vissza, hogy elhozza a holmik egy részét, még a negyvenes években, de a határon elfogták, megnézték, hogy nem volt-e gettóorvos. Mire kiderült, nincs semmi bűne, elment a kedve a határátlépéstől. Visszajött, otthagytak mindent.
– Te érezted még a hatását az osztályidegen létnek?
– A bátyám, Attila orvosnak készült, de három évig nem vették fel az egyetemre. Így én nem is próbálkoztam, pedig jelesre érettségiztem. Arra gondoltunk, lehetnék esetleg gyógyszerész, de apu akkor készült nyugdíjba, és az egyetem a hatvanas években sem volt ingyenes. Úgy emlékszem, 1000 forint lett volna a tandíj. Gimnazista koromban is dolgoztam minden szünidőben, bölcsődében, rendelőben. Nem volt új számomra az egészségügy. Úgy döntöttünk, hogy a Madzsar József Egészségügyi Szakiskolába iratkozom be, mert itt a jó tanulóknak ingyenes volt a képzés. A kétéves iskolát 1966-ban végeztem el, és Debrecenben a sebészeti klinikán kezdtem el dolgozni. Férjhez mentem, 1967-ben megszületett Attila fiam, és hazaköltöztünk. Az élet úgy hozta, hogy egy év múlva már el is váltunk.
– Szentjóbi-Bartha Emese nem ment férjhez újra, az édesapja 1971-ben édesanyja 1993-ban hunyt el. Minden szeretetét a családjára áldozta, a fiára, az unokáira, a bátyjára. Közben Szoboszlón átalakult az egészségügyi ellátás helyzete, Csehák Judit minisztersége idején új rendelőintézet épült, háziorvosok és szakorvosok váltották egymást, de ő maradt, rendületlenül. A nyugdíja mellett ma is dolgozik, részmunkaidős Kovács Zsuzsa doktornőnél. S ha valaki meg akarja írni a város egészségügyi ellátásának történetét, információért bizalommal fordulhat hozzá. Mert ő 1968-tól itt volt. Dolgozott Gulyás László gyermekorvossal, és Dr. Gáspár Etelével, Dr. Pozsgai Istvánnal, és Dr. Matuzsa Ibolyával és sorolhatnánk. Nyugdíjba Dr. Tóth Katalin rendelésétől ment. Minden orvosról történeteket őriz, szívhez szólót, vidámat, vagy éppen szomorút, meghatót, amit nem volna hiábavaló összegyűjteni. Egy történetet, amelyet többek között elmesélt úgy gondolom érdemes közkincsé tenni.
– Végh Lajos doktor úrnál kezdtem dolgozni. Nagyon csodáltam, és mennél inkább telik az idő annál jobban látom, hogy milyen nagyszerű orvos és ember volt. Először is maga volt az élet. Az édesapja is orvos volt, s talán otthonról hozta az orvoslással kapcsolatos különleges képességét. Ha a rendelési idő alatt telefonon, vagy személyesen keresték, beteghez hívták, mindenkit alaposan kikérdezett, és többnyire azt ígérte, délután kimegy. Voltak azonban olyan esetek, amikor azonnal vette a táskáját és se szó, se beszéd már rohant is. Azért csodálkoztunk ezen, mert nem tudtunk rájönni, honnan tudja, hogy most ez sürgős. Végül arra jutottunk, hogy hetedik érzéke van, amivel képes érzékelni a bajt, sőt, gyógyítani is tud vele.
A Szentjóbi-Bartha család történetében nagyon sok olyan esemény van, amely nem dokumentálható, amit csak az emberek emlékezete idézhet fel. E sorok írója is szeretettel gondol Erzsike nénire, akit nagyon sokan egyszerűen csak doktor néninek hívtunk. Segítőkész volt, együtt érző, mégis tiszteletet parancsoló. Ha a Szentjóbi-Bartha házaspárra gondolok, látom őket az utcán, amit jönnek egymás mellett, vagy egymás mögött, az egykori – már rég lebontott – vasalóház előtt. A doktor úr néha lemarad, ismerőssel találkozik, beszélget, a doktor néni megvárja, aztán mennek tovább, együtt. Mindig együtt.
Megjelent a Szókimondó 2013. áprilisi számában.