Amikor 1991 nyarán először találkoztam dr. Asztalos László adjunktussal, és valakitől megtudtam, hogy felesége, Gál Gyöngyi gyermekorvos, a hajdúszoboszlói Hőgyes Endre Gimnázium igazgatójának lánya, megnyugodtam. Megvan a közös pont, megvan a fogódzó, megvan a bizalom – gondoltam –, amelynek kulcsszava: Szoboszló. Innen kezdjük a beszélgetést.
– Bár Gál igazgató úrral éppen csak ismertük egymást, a feleségével közeli volt a kapcsolatom. Ő vette át velem a felnőtt fejjel vállalt főiskolai felvételhez ajánlott tananyagot. Számomra megnyugtató ez a közeli rokonság. A főorvos úr emlékszik arra, amikor először találkoztunk?
– Talán 1991 júliusában, arra emlékszem, hogy együtt vártuk a mentőautót, a debreceni klinika egyes számú sebészetén, amely akkor nem beteget hozott, hanem egy működő szervet, egy vesét. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert a debreceni klinika történetében ez volt a második veseátültetés. Az elsőről csak hírt adtunk, a második átültetésre már meghívtuk az újságírókat. Még az átültetésre váró két páciens nevére is emlékszem: Imre János és Ördög Zoltán. A szövettipizálás során az ő szervezetük volt a legalkalmasabb a vese befogadására. A vizsgálatok elkezdődtek, most már csak a pillanatnyi egészségi állapotuktól függött, ki kaphatja meg a vesét, s ezzel egy új vagy megújult élet reményét.
– Míg a vizsgálatok eredményére vártam, lehetőséget kaptam beszélgetni az első Debrecenben transzplantálttal, a már két hete új vesével élő Veres Attilával is. Még a sterilszobában tartották, emlékszem, ömlött belőle a szó, és a megkönnyebbüléstől, hogy jól működik a veséje, szinte extázisban volt. Idézzünk pár mondatot ebből a beszélgetésből, hangot adva annak az életörömnek, amely egy ilyen sikeres műtét után a betegeket eltölti.
Szerda este (1991. június 26.) szirénázva jött a mentő a faluba. Szinte éreztem, ez veseriadó, a mentő értem jön. 1989 óta vagyok művesekezelt, ami azt jelenti, hogy hetenként háromszor kellett Nyíregyházára kezelésre járnom. Egy-egy kezelés négy órát vett igénybe. Szerencsés vagyok, hogy én kaptam ezt a lehetőséget, a donorvesét. Sokan nyolc-tíz évig is várnak. El sem lehet azt mondani, milyen érzés, mikor újra tud pisilni az ember. Újjászülettem. Mondtam is Asztalos adjunktus úrnak, hogy ő a második apám.
– Évtizedek teltek el. Azóta többször találkoztunk, s beszélgetéseink során (melyekből mindannyiszor újságcikk született) meggyőződhettem arról, hogy a mélyen elhivatott gyógyítók közé tartozik. Az életéről azonban szinte semmit sem tudok. Hol született, hogyan alakult az élete?
– Debrecenben születtem, itt tanultam, a Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségiztem, és a Debreceni Orvostudományi Egyetemen 1971-ben szereztem meg az orvosi diplomát. A Klinikára kerültem, és 44 éven át az I. számú Sebészeti Klinikán dolgoztam.
– Soha nem is vágyott el sehová innen?
– Nem, de persze azért jártam külföldön, kongresszusokon, tanulmányutakon. Hűséges típus vagyok, hazahoztam az újonnan tanultakat, s meghonosítottam itthon a klinikán.
– A szülei bizonyára büszkék voltak önre?
– Azt hiszem, igen. Édesapám boltvezetőként dolgozott, édesanyám a háztartást vezette, s nevelte a négy gyereket. Én egészen kis koromtól orvos akartam lenni. Sokszor volt fájdalmas középfülgyulladásom, talán innen datálódik az elhatározás, mert játszani is orvosost játszottunk a testvéreimmel. Azt is hamar eldöntöttem, hogy sebész leszek. Hallgatóként a klinika kísérleti sebészetén mint tudományos diákköri tag kezdtem dolgozni. Bornemissza professzor volt a kísérletes sebészet vezetője, akkor sertéseken a hasnyálmirigy-transzplantációval kísérletezett, nála dolgoztam. Annyira komoly volt az elhatározásom, hogy amikor elvégeztem az egyetemet, s az álláselosztó bizottság elé kerültem, ott sem tudtak lebeszélni. Akkor a tanulmányi eredményeik alapján irányították különböző szakterületekre a végzett hallgatókat. Lampé professzor volt a bizottság elnöke, s mindenképpen le akart beszélni a sebészetről, a szülész-nőgyógyász szakterületet javasolta. Mondtam a professzor úrnak, hogy szó sem lehet róla, ha nem lehetek sebész, akkor inkább igazságügyi orvosszakértő leszek.
– Kitüntetésnek számított az I. számú Sebészeti Klinikára kerülni?
– Hogyne. Szeleczky Gyula nagy tekintélyű professzor volt az igazgató, aki ma is egyik példaképem. Régi vágású úriember volt, mindig csokornyakkendőben járt, s ahol megjelent, ott nagy tisztelet övezte. Határozott és megingathatatlan volt emberi meggyőződésében éppúgy, mint orvosként, diagnosztaként. Nagy Tibor professzor a másik példakép, aki elnézőbb volt ugyan, de nagy tudásával mindenkit megfogott. Balázs György professzor a harmadik, ő a sebészetet félkatonai szervezetnek tekintette, szigorú, de mindig a beteg érdekét szem előtt tartó elvei voltak.
– A pályája kezdetén mivel foglalkozott?
– Hasi sebészettel, majd fő tudományos területem a hasnyálmirigy-operációk lettek. Magyarországon 1973-tól programszerűen elkezdődtek a vese-transzplantációk Budapesten és Szegeden. Debrecenben jóval később, 1991-ben. A halottból való vesekivételt azonban már korábban elkezdtük. Ebbe kapcsolódtam be, s egyik legfőbb szorgalmazója lettem a transzplantációs részleg megteremtésének, a veseátültetések elkezdésének Debrecenben is. Erre akkor nyílt lehetőség, amikor a sebészeti intézetből átköltözött a traumatológiai részleg a Kenézy kórházba, s úgy döntöttek a minisztériumban, hogy a felszabadult helyen Debrecenben is létrehozzák a transzplantációs központot.
– A Hajdú-Bihari Naplóból arról is értesülhettek (a vesebetegek egyesületének beszámolójából), hogy a transzplantációs központ kialakításához a hiányzó 3,5 millió forintot a szponzorok, megyei és debreceni gazdasági szervezetek, vállalatok adták össze. Létrejött tehát a transzplantációs műtő és a négy kórterem. A munka összehangolását Balázs professzor és munkatársai koordinálták, s az átültetést ketten tudták elvégezni, egyik ön volt.
– Természetesen erre fel kellett készülni, előzőleg évekig a szervátültetés műtéti eljárásait külföldi és magyar klinikákon tanultam, gyakoroltam.
– Hány veseátültetést végzett 1991 óta a klinika és ön személy szerint?
– Az első veseátültetés óta Debrecenben 862 átültetést végeztek (e cikk írásának időpontjáig, 2014. április), melyből 543-nál én voltam a vesét transzplantáló team vezetője.
– Úgy tudom, ma már élő emberből származó vesék átültetésével is foglalkoznak…
– Igen, de élő emberből jóval később, csak 2010-ben végeztük az első átültetést. Az élődonoros átültetésnél jobb a túlélés, de a törvény is úgy fogalmaz, hogy csak akkor végezzük el a műtétet, ha nem áll rendelkezésre halott donorból vese.
– Nemcsak kitűnő sebész lett az évek múlásával, hanem e sebészei terület szaktekintélye, 2006-ban Párizsban a nemzetközi transzplantációs szakvizsgát is letette. Ma már rutinműtétként végzi az átültetéseket, a betegek pedig szövődmények nélkül gyógyulnak a keze alatt. Azaz csak gyógyulnának, mert már nem operál. Miért?
– Közben 62 éves lettem, s a vonatkozó jogszabályok szerint nyugdíjba kellett mennem. Igaz, vállalkozásban még vissza-visszajárok a kórházba, de már átültetéseket nem végzek.
– Pedig most is ereje teljében van, egy kis túlsúlyt leszámítva olyan, mint régen…
– Ajánlották, hogy telefonügyeletben lássak el tanácsadói feladatot. De telefonon tanácsot adni nehéz. Gondolja csak el, telefonon felhívnak, elmondják, hogy ők mit látnak, s adjak tanácsot. Éppen akkor tudnék tanácsot adni, ha én mást is látnék, ha a tapasztalataim alapján olyan tünetet is észrevennék, amit a tanácsot kérő kolléga nem.
– Látom, bántja, hogy nyugdíjba kellett menni…
– A legnagyobb baj, hogy a betegeim utógondozása is másik orvoshoz került. Néhányan meg is kerestek, hogy mi lesz most velük, bennem bíznak, szeretnének hozzám járni.
– Főorvos úr, mi okozhat olyan súlyos vesebetegséget, amely transzplantációhoz vezethet?
– Vannak örökletes fertőző megbetegedések, streptokokkális fertőzések, amelyek a vese leállását okozhatják. A legtöbbször azonban az autoimmun megbetegedés okozhat vesekárosodást. (A saját szervezet támad a vesére, ellenanyagot termel, és fokozatosan tönkreteszi.)
– Jobb a helyzet, több vese áll rendelkezésre, amióta Magyarország is az európai uniós transzplantációs központhoz tartozik?
– Tisztult a helyzet, 2011-től. Ez azt jelenti, hogy a szöveti antigén meghatározását Magyarországon végzik, a keresztpróbát, hogy alkalmas-e a betegnek a vese, nem löki-e ki a szervezet, azaz a betegnek a veséhez való választását Leidenben, az Európai Unió transzplantációs központjában. Így aztán előfordul, hogy ha a soros beteg például kórházban van, a következő beteg pedig Münchenben, oda kell elvinni a vesét. Nem lett több veseátültetés, de jobb egyezésű, alkalmasabb veséket kapnak a betegek. Ez a gyakorlat tisztább, jobb.
– Azt nem lehet elégszer elmondani, hogy a magyarországi törvények szerint annak a személynek, aki nem akarja, hogy halála után a szerveit felhasználják, még életében tiltakoznia kell…
– Azonban ha nem tiltakozott, akkor is megkérik a család beleegyezését, s ha például a feleség nem akarja, és azt mondja, az elhunyt szóban, még életében tiltakozott a szerveinek felhasználása ellen, ezt tiszteletben tartják.
– Milyennek kell lennie a jó orvosnak?
– Lelkiismeretesnek, becsületesnek, de sajnos ezt ma már nem mondhatjuk el mindenkiről. Megváltozik a vélemény, megváltoznak a tények, ha valakinek az érdeke úgy kívánja. Én a szülői házban, a szüleimtől tanultam a tisztességet. S a feleségem szüleitől, a megbecsült hajdúszoboszlói értelmiségi családtól az emberszeretetet, önzetlenséget. Az apósom családjában volt egyfajta komoly szigor is, amely azonban a bajban szolidaritássá változott. Mint a gimnázium igazgatója védte a tanárt, a tanulót egyaránt. A lányainak azonban duplán kellett teljesíteni, nehogy azt gondolhassa valaki, hogy érdemtelenül kapnak jó jegyet, csak azért, mert ők az igazgató gyerekei.
– Hogy ismerkedett meg Gál Gyöngyivel, a feleségével?
– Medikus volt, én öt évvel vagyok idősebb nála, már sebészeti gyakorlatot tartottam az orvostanhallgatóknak. Szerelem volt az első látásra. Ma is mindent megbeszélünk. Most például szóljak-e, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy kívánatos volna. Szóljak? Ne szóljak? Ha szólok, akkor okoskodónak tartanak, ha nem szólok, esetleg a beteg sínyli meg. Konkrét szakmai dolgokban nem, de tanácsadás szinten elfogadjuk egymás véleményét. Mindketten elhivatottak vagyunk. Sokszor riadok éjszaka arra, hogy tudat alatt is az eset megoldásán járnak a gondolataim.
Két felnőtt gyerekük és két unokájuk van: a lányuk jogász, a férje is. A fiuk azonban orvos lett, követte apja példáját, még abban is, hogy ő is óvodás korától orvos akart lenni. Róla szól a történet: talán ötéves lehetett, amikor egy óvodástársa elesett, és megütötte a kezét. A gyerekért érkező szülőket azzal nyugtatta az óvónő, hogy biztosan nincs eltörve, Asztalos Lacika is azt mondta.
Asztalos doktor azt mondja, ezt az óvónők csak viccnek szánták, az azonban tény, hogy a gyerekei már az anyatejjel magukba szívták az orvosi hivatás, a gyógyítás elsőbbségét. Korán megtanulták (végigéltek jó néhány éjszakai veseriadót), hogy az orvos a betegének tartozik felelőséggel, olykor a család rovására is.
Megjelent a Szókimondó 2014. májusi számában.