Az, hogy ő elmegy nem volt benne a pakliba, visszhangzik bennem, amit talán Psota Irén mondott, amikor megtudta, hogy meghalt Rutkai Éva. Mi is azt gondoltuk Vida Lajos mindig volt, és mindig lesz. Soha senkire nem számíthatott jobban ez a város, mint Rá. Nem hiszem, hogy lehetett tőle olyat kérni, amit meg ne tegyen, ha jó ügyről volt szó. Elvállalta, segített, vagy kisegített, hányszor kellett „beugrania”, átvállalni valakitől valamit: előadást tartott, lapot szerkesztett, kiállítást nyitott meg. Megtehette, mindent tudott erről a városról, kutatta a múltját, élte a jelenét, ismerte, és gyarlóságaikkal együtt szerette a szoboszlói embereket.
“Útravaló az „égi világba” – Vida Lajos halálhírére” folytatásKategória: Cikkek, novellák, tárcák
Miben áll a nagy titok?
Régen szeretnék elmesélni egy történetet, amelyik két nagyszerű emberről szól.
A történet kezdetén egyikük fiatal tanárnő, Fekete Borbálának hívják, az egri főiskola elvégzése után visszatért a faluba, ahol született, és átvette az iskolában özvegy édesanyja helyét a katedrán, aki betegsége miatt rokkant nyugdíjba kényszerül. Így a mamával és a szintén velük élő enyhén szellemi fogyatékos nénivel, maradhattak a szolgálati lakásban. (A nénit még abban az időben fogadták be, amikor a reformárus parókián éltek és négy gyerek ült a templom első sorában vasárnap délelőtt, amikor az édesapjuk prédikált. Borika, édesanyja halála után sem vált meg a nénitől. Míg élt vigyázott rá.) A pályakezdés után elkövetkező közel húsz évben a fiatal tanárnő Szentpéterszegen a tanítványai pallérozásában találta meg életének az értelmét, és épp úgy, mint lelkész édesapja ő is a „falu lelkiismerete, világító lámpása lett” írta később művészetének egyik méltatója. Szinte kulturális központ lett a lakásuk, ahol irodalomra, rajzra, a szépre, a jóra, de példaadással főként emberségre tanította kisdiákjait.
“Miben áll a nagy titok?” folytatásSzemélyes búcsú egy könyvtárostól
Drága Lulikám!
Mégis elmentél. Pedig már azt hittük van valaki, aki győztesként jön vissza a halál torkából. Kétszer is sikerült. Megvívtál vele, nem talált fogást rajtad. Visszavonulót fujt, s te integettél neki, na, nem a győztesek kevélységével – ezt az érzést te nem ismerted – hanem jóhiszeműen, derűsen, hálával. Azonban nem nyugodott bele, kivárta, míg védtelen vagy, és álmodban lopakodott vissza, tudta szemtől – szemben megint kudarcot vallana.
“Személyes búcsú egy könyvtárostól” folytatásÖnkritika tervvel
Olykor, ha Nagyemberek idejükből egy morzsányit elém hintenek, boldogan csipegetem, nem eszem fel az egészet, hálásan turbékolok, és bóbitát lengetek. Köztudottan igénytelen és szerény vagyok, s az elfoglalt emberek elfoglaltságait, mint elfoglalt embert, tisztelem. Materialista vagyok, az idő, a tér problémái viszonylag tisztázottak előttem, egyik sincs gumiból. Komolyra fordítva a szót, soha nem kívánok lehetetlent, hajlamos vagyok kompromisszumok kötésére, mindaddig, ameddig az időm – ami szintén gumírozatlan – engedi. De kár komolyra vesztegetni a szót, úgysem vesznek komolyan. Mit tehetnék? Fegyverkezem!
Megjelent a Hajdúszoboszló I. évfolyamának 21. számában.