A múlt tanúi és a Magánbeszélgetések, a Szókimondó folyóiratban megjelent interjúkban Tatár Éva beszélgetőtársai meghatározó szoboszlói emberek voltak. Szakmájuk, hivatásuk és talán magánéletük terén is kivívták az itt élők elismerését, megbecsülését, részint maradandót alkotva, részint folyamatosan magas színvonalon végezve értékes tevékenységüket. Tatár Éva maga is ebbe a sorba tartozik, ideje már, hogy őt is kérdezzük. A nyolcvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk, ami május elején, barátai s jó néhány csokor gyöngyvirág körében telt.
Korábban is feltünt már őszinte öröme és természetessége, ahogyan vendéglátóként megéli ezeket az alkalmakat, most kicsit jobban figyelve azt is észleltem, mintha szándékosan háttérben maradna, a megfigyelő nyugalmával, egy-egy megértő félmosollyal nyugtázta az egykori „naplós” kollégái múltidéző emlékezéseit. Jól sejtettem, hogy ez régebben másként lehetett.
– Valószínű, hogy ez régóta hasonlóan működik, de nem volt mindig így, mert fiatal koromban a baráti társaságban igen vitális emberként nagyon fontos volt számomra, hogy a véleményemet, a nézőpontomat érvekkel támasszam alá. Érveltem, ameddig volt értelme, órákig tudtunk vitázni, de szórakoztunk, táncoltunk is.
– Ez még „kozmetikus korodban” volt?
– Igen. Később, amikor újságíró lettem, természetszerüen a baráti társaságom is megváltozott. Ez onnan datálódik, hogy a férjem halála után közelebb kerültek hozzám a debreceni barátaim, a legjobb barátnőm, Pozsgay Éva is Debrecenbe költözött, a régi, szoboszlói barátok pedig szép lassan elmaradtak. Az évek során úgy alakult, hogy a debreceni barátok szívesen jönnek hozzám. A születésnapomon is így volt, nagyon sok kedves barátom eljött, jót beszélgettünk, jó volt velük együtt lenni.
– A számvetésről, a dolgok, az ügyek rendezéséről nem a kerek születésnap, hanem a néhány éve jelentkező betegség kapcsán beszélünk.
– Érdekes volt ez az időszak. 2017-ben volt egy nagy műtétem, utókezeléseket kaptam, most is rendszeresen járok orvoshoz. Akkoriban gondoltam arra, mi lesz a sorsa az általam írott interjúknak. A Szókimondó ugyan hatalmas kincse ennek a városnak, felbecsülhetetlen értékű az a rengeteg írás, ami megjelent, de csak egy meglehetősen szűk réteg olvassa a nyomtatott lapot, égetően szükség volna a digitalizálásra. Hozzáférhetővé kell tenni ezt az összegyűlt komoly helytörténeti, kulturális és szellemi értéket, hogy valóban elérhesse minden kutató, érdeklődő. Nos, a Szókimondó ezen hiányossága miatt döntöttem úgy, hogy az általam írottakat kötetekbe szerkesztve megjelentetem.
– Hogyan választottad ki, melyik jelenjen meg elsőként?
– Amikor Bényei József már betöltötte a nyolcvanat, rendszerezte a dokumentumait, a Németh Lászlóval folytatott levelezését például elvitte a Déri Múzeumba, akkor felhívott: „Elolvastam minden interjút, amit velem készítettek, Éva, a tiéd a legjobb.” 83 évesen halt meg, és szinte síri csend volt. Néhány sor megjelent, Bakó Bandi írását lehozta a Napló, de én azt sem éreztem elégnek. Emiatt is gondoltam arra, hogy a Bényei-interjú mindenképpen meg kell jelenjen, hogy később hozzáférhető legyen helytörténeti vagy sajtótörténeti anyagként. Megírtam Magyari Vilmossal és Bakó Endrével is az interjúkat, és együtt adtam ki.
– A negyedik beszélgetés fordított szereposztással készült, a kérdező Bényei József, az alany pedig Te voltál. További különlegessége ennek az interjúnak, hogy te írtad le a beszélgetést.
– Igen, ahogyan a kötetben írtam, véletlenül találtam meg a kazettát a régi beszélgetésünkkel.
– Az interjúkötethez Erdei Sándor írta az előszót, melyet így zárt: „Kívánom, hogy minél több olvasóhoz jusson el az a könyv, s ki-ki vegye a búvárlás bátorságát: kiveszőfélben lévő fajtát ismerhetünk meg, megéri mélyre merülni, sok titkát kapjuk itt megfejtve egy kihalásra ítélt „bálnaspeciesnek”, búvárfelszerelésünk legyen az érdeklődés, a figyelem és a megértés.” Hogy fogadták a könyvet az újságíró kollégáid?
– Szakmai körökben elismeréssel fogadták, a debreceni könyvbemutatón mindenki ott volt, aki élt és mozgott a régiek közül. El is fogyott, már nem tudok adni senkinek, a helyi és a megyei könyvtárban, az OSZK-ban megvannak a példányok, aki keresi, megtalálhatja. Előbb-utóbb majd az antikváriumokban is felbukkanhat.
– Amikor megismertelek, tudtam arról, hogy Szoboszlón könyvtáros is voltál. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy kozmetikusként is dolgoztál, az első végzettséged is ez. Éles váltás volt ez, mi okból történt?
– Tizennyolc éves koromig éltem Hajdúnánáson, érettségiztem, majd a kozmetikus szakmát is ott kezdtem. A választásról annyit, hogy mielőbb dolgozni akartam, ha rajtam múlt volna már harmadikos koromban otthagyom a gimnáziumot. Anyukám elég határozottan nyilvánította ki erről a véleményét, a nyomaték a vasalózsinór volt…
– Mivel volt problémád, milyen volt a viszonyod a tanuláshoz?
– Nem sokat tanultam, az írásbeli házi feladatot a folyosón, a szünetben írtam meg, a szóbelit pedig úgy oldottam meg, hogy a két barátnőmmel együtt „tanultunk”, majd a lányok elmondták a lényeget, amiből én megjegyeztem, ami fontos volt.
– Ekkor már ketten éltetek Édesanyáddal?
– Kilencéves voltam, amikor apám meghalt. Nem nagyon emlékeztem rá, akkoriban úgy tűnt, mintha nem is nagyon hiányozna, csak később ismertem fel a hiányát, annak azért van nyoma, hogy apa nélkül nőttem fel. A bátyám tíz évvel volt nálam idősebb, azt mondta nekem a temetés napján, amikor a szomszédba hordtuk vissza a székeket, hogy „Anyunak most már nem szabad semmiféle szomorúságot okozni”. Én innentől ehhez tartottam magam, így azt sem mondtam el neki, ha rossz jegyet kaptam.
– A tanáraiddal milyen volt a kapcsolatod?
– Az osztályfőnököm, Péteri Lajos, aki hajdúszoboszlói volt, ezt a mondatot írta nekem, amikor érettségiztünk: „Tatár Ili: vasakarat, de rozsdás”.
– Ezek szerint átlátott a rozsdán, ami aztán szépen le is pergett. Milyenek voltak a tanuló- és a kozmetikus évek? Érezted, hogy hosszútávon nem ez lesz a Te világod?
– A tanuló évekről jó emlékeim vannak, amikor bekerültem Debrecenbe, fantasztikus főnökasszonyom lett. Nehezen sikerültek a vizsgáim, mert sokat lógtam. Akkor jött a nagy szerelem, akkor ismerkedtünk meg a férjemmel, Tónival, mindig Budapesten találkoztunk, iskola helyett inkább a randit választottam. Kozmetikusként Hajdúszoboszlón, a mozicsarnokban lévő kis üzletben kezdtem dolgozni, majd később a kisposta mellett Székely Edittel váltottuk egymást. A szakmát szerettem, leginkább a masszírozást, az embereket is kedveltem, de azt folyamatosan éreztem, hogy nem igazán ez az én világom.
– Erre utalhat az is, hogy irodalmi folyóiratokkal a hónod alatt jártál be. Ez azért nem lehetett átlagos a kozmetikusok között…
– Ez nem volt lényeges, ez a magánügyem volt. A második lányom, Ági születése után három évig itthon voltam, Kun Gabi és Szalai Ildi barátnőm által kerültem egyre közelebb az irodalomhoz, rengeteget olvastam, sokat jártam a könyvtárba.
– Ahol megismerkedtél a szintén hajdúnánási Tasi Miklósnéval, Lulival.
– Igen, a hajdúnánási ismerősöknek üzentünk egymástól, megindult közöttünk egyfajta nánási kommunikáció, nánási nosztalgia. Lulival nagyon jól megértettük egymást, jókat beszélgettünk, igazi, őszinte kapcsolat alakult ki köztünk. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék könyvtáros lenni, es egyszer csak jött egy üzenet: ha szeretnék, akkor most jöhetek.
– Gondolom, inkább az olvasószolgálat, mint sem a katalógusépítés volt számodra a hálásabb könyvtári feladat. Mit kedveltél leginkább?
– Sok irodalmi műsor szerkesztettem, és szerveztem az előadásokat. Ezek egy-egy szerzőről szóltak, például Hemingway, Szép Ernő, Vajda János, Radnóti, de dr. Makrai Imre kérésére Gyóni Géza-műsort is szerkesztettem. Megírtam a forgatókönyvet, az összekötő szövegeket, felkértem az előadókat, megszerveztem az előadásokat.
– Kik voltak a szereplők?
– A Hemingway-műsorban például Mohai Gabi, a Radnóti-műsorunkban, amit a nagyteremben adtunk elő, Galánfi András, Márton Zsuzsi is szerepeltek. Jól sikerült, emlékezetes műsorok voltak, a közreműködők is szívesen vállalták, a nézők is örömmel jöttek. A könyvtárosok meg türelmesen elnézték nekem, ha például fél napig csak a zenéket válogattam.
– Ekkor jártál a főiskolára? Milyen volt ismét tanulni?
– Azzal a feltétellel alkalmaztak a könyvtárban, ha vállaltam a könyvtár szakot levelező tagozaton. Ekkor tanultam meg tanulni. Martin Andrásné Mártival együtt jártunk a tanítóképzőbe, ő a TIGÁZ-nál dolgozott, a közelben laktak, sokszor átjött, és együtt átvettük a tananyagot, ő tanított meg tanulni. A mai napig hálás vagyok neki ezért, szoktam is mondani, ha találkozunk.
– A könyvtár akkori szellemiségét, a könyvtáros egyéniségeket kicsit később nekem is volt szerencsém megismerni. Dr. Makrai Imréné Editke, Tasiné Luli, Orosné Győri Mártika mellett tanulni nagy dolog volt. Szerinted miben állt Luli titka?
– Luli mindenekfelett álló példaképem volt. Nemcsak a tárgyi tudásával, műveltségével volt kimagasló, hanem azzal is, ahogyan az emberekkel foglalkozott, beszélgetett a legegyszerűbb idős olvasókkal, sétált velük a polcok között, kérdezgette őket az előző olvasmányukról, majd a hallottak alapján együtt választották ki a következő könyvet. De az olvasóteremben egy elsős gimnazistának is ugyanilyen lelkesedéssel keresett ki például egy rejtvénymegoldást. Minden olvasó egyformán fontos volt neki, lehetett az bárki.
– Ahogy erről mesélsz, érzem, remekül érezted magad a könyvtárban. Mégis, minek kellett ahhoz történni, hogy egy határozatlan idejű, kinevezett állást a városi könyvtárban elhagyj egy teljesen új és nem is könnyű pályáért, az újságírásért?
– Ez nem egy előkészített és megfontolt döntés, inkább egy pillanat műve volt. Egy délután, hazafelé indultam a könyvtárból, amikora népművelői irodából kihallatszott, amint Rácz Évának arról panaszkodott Szöllősi Tibor, hogy nem tud egy normális gyakornokot szerezni maga mellé. A buszmegállóból mentem vissza, megkérdeztem Tibort, mi lenne, ha én jönnék. Azt válaszolta, próbáljuk meg, de a könyvtárban tartsák meg a helyemet amíg kiderül, megfelelek-e.
– Szöllősi Tibor könnyűnek nem igazán mondható természetét és az újságírói munkát tekintve is merész döntés volt, kiváltképp félúton a buszhoz.
– Valóban, ez egy bátor döntés volt, én akkor még egyáltalán nem ismertem Tibort. Nem volt könnyű eset, de az volt az érzésem, hogy engem valami különös módon tisztelt. Néha előfordult, hogy hozzám beszélve is indulatos volt, nem válogatta meg a szavait, de valahogy mégis mindig azt éreztem, hogy tartja köztünk a három lépés távolságot. A munkakapcsolatunk normáit betartottuk, nem bratyiztunk.
– Mi volt az a pont, ahol eldőlt az alkalmasságod?
– Egy igen fontos emberrel kellett volna beszélnem, akivel rendre, egymás után többször is kudarcba fulladt az időpont-egyeztetés. Meguntam, megírtam Önkritika tervvel című kis glosszámat, Tibor elolvasta, és azt mondta, most már szólhatsz a könyvtárban, ne tartsák fenn a helyed.
– Amilyen világban élünk, lehet, hogy ez a fegyverkezés a mai napig sem szűnt meg. Fegyverkezni kell, hogy komolyan vegyenek?
– Igen, de nem minden esetben. Mindig voltak tabutémák, ugyanakkor mindig voltak olyan témák is, amit egy újságírónak meg kell írnia, egyszerűen azért, mert kutya kötelessége. Mert ezért van, ez a munkája, hogy megírja, ami körülötte történik, ha visszásságokat lát. De úgy gondolom, néha nem veszik elég komolyan az újságíróknak ezt a hivatását. Még rosszabb az, ami mostanában történik, hogy hiába írja meg. Így hát valóban, még most is az van, hogy az igazi újságíróknak fegyverkezni kell, ahogy azt ebben a kis glosszában is megírtam akkor.
– Hogyan lettél a Hajdú-Bihari Napló munkatársa?
– Kiss Dezső Péter mondta el nekem, hogy Bényei be akar hozni a Naplóhoz. Aztán Bényei engem is megkeresett. Örültem, de az volt a válaszom, hogy én ezt nem mondom el Szőllősi Tibornak, mert leharapja a fejem. Kijött Bényei, átmentek Tiborral a Bástyába, visszaérkezvén annyit mondott Tibor: „Hallom, elmész a Naplóhoz”.
– A Naplónál egészen más lehetett a munka menete. Választhattál rovatot? Könnyen beilleszkedtél?
– Az első időszak meglehetősen nehéz volt, de nem féltem, valahogy átvészeltem. Három fantasztikus gépíróval dolgoztam együtt, ők is sokat segítettek. Bényei volt a főszerkesztő, a belpolitikai rovatból kivált egy pártrovat, én ott kezdtem el dolgozni. Debreceni aktuális témákkal foglalkoztunk, de időnként a párttal kapcsolatban is írni kellett. Ez megkerülhetetlen elvárás volt akkoriban. Később a gazdaságpolitikai, majd a belpolitikai rovatban kezdtem el az egészségügyi vonatkozású anyagokat írni.
– Miért választottad az ezt a területet?
– Az első egészségügyi témám a vesebetegek helyzete volt, ami olyan erőt adott nekem, hogy nem is volt kérdés számomra a folytatás. A vesebetegek egyesületétől jött el hozzám egy asszony a panaszával. Az ügyben a KÖJÁL mellénk állt, zárásként egy kerekasztal-beszélgetést készítettem, ahol jelen volt az egyetem rektora, a gazdasági igazgatója és még néhány érintett.
– Hogy emlékszel, milyen emberek voltak a szerkesztőid, a munkatársaid?
– Mindegyik szerkesztőt nagyon szerettem, remek volt a Naplónál dolgozni, annak ellenére, hogy minden nap egy stresszbomba volt. Akkor úgy éreztem és még most is úgy gondolom, hogy nagyon rosszul bírtam a stresszt, ennek ellenére határozottan állítom, jó volt a közélet fősodrában dolgozni. A rendszerváltás után, amikor parlamenti tudósító voltam, telefonon adtam le az Országházból az interjúkat. Beszélgettem többek között Antal Józseffel, Horn Gyulával, de még Orbán Viktorral is. Színes anyagot küldtem például a Darvas Ivánnal folytatott eszmecserénkről is. Az összes újságíró kollégámra egytől egyig szeretettel és tisztelettel tudok visszagondolni, azt hiszem, hogy ez viszont is így van.
– Megerősítem, legalábbis azok vonatkozásában, akikkel együtt látlak a közös találkozásokon. Ilyen pörgős munkahelyről éles váltás lehetett nyugdíjba menni.
– Nem hiányzott nagyon a munka, mert akkor született Ági lányom fia, Benedek unokám, majd fekvőbeteg lett anyukám, őt ápoltam, a halála után pedig jött Kovács Gabi, hogy írjak a Szókimondónak.
– És írtál, a Művészportrék, a Magánbeszélgetések és A múlt tanúi sorozataidat; 2007-től Elrendeltetések címmel 18 részben jelent meg a regényed; 2013-ban pedig Erdei Sándor mutatta be Végre „virágzik a jég” című írásában az első verseskötetedet. A Szókimondó mindhárom főszerkesztőjével – Kovács Gáborral, Vida Lajossal és Papp Andrással – töretlen, eredményes szakmai és őszinte baráti kapcsolatod volt és utóbbival van is. A verseidet csak a Jégvirágzás megjelenését követően közölte a Szókimondó. Kinek mutattad meg elsőként?
– Bényei Jóskának az összes versemet átküldtem, szívesen segített, itt-ott javított is, biztatott, adjam ki. Az ajánlást is ő írta meg az első verseskötetembe, a Csendfalakba pedig Bakó Endre.
– Még nem hallottalak nyersen vagy durván megnyilvánulni, ugyanakkor sokszor érzékeltem az erős indulataidat a számodra fontos ügyekkel kapcsolatban, leginkább a hangszínedben és a tekintetedben. Mindig ilyen voltál? Mi lesz a ki nem mondott felháborodás, düh sorsa?
– Nagyon nehéz, talán kiírom magamból. Amióta nem vagyok aktív újságíró, megtanultam, hogy a türelem sokat jelent. Amikor létrehoztam a Fekete Borbála Alapítványt, azt gondoltam, az ugyanúgy pörög majd, ahogyan korábban én megszoktam. De rájöttem, hogy ez nem így megy, olyan emberekkel kerültem egy csapatba, akiknek más területeken kellett a megélhetésükért dolgozni. Miután már nem voltam újságíró, megértettem, hogy a türelem nagyon fontos.
– A Fekete Borbála emlékkönyv ajánlása szerint: „Lásd, megcsináltuk: hidat építettünk a feledés és az emlékezés közé.” Ha az alapítvány létrehozásakor sejtetted volna, hogy eddig tart az út a hídon, akkor ugyanígy belevágtál volna?
– Igen, valószínűleg. Volt egy idő, amikor azt gondoltam, hogy több lesz, de összességében nem lehet hiányérzetem. Amikor szembesültem azzal, hogy Borika miként él a rá emlékezők szívében, lelkében, hogy mekkora csoda volt ő, akkor éreztem meg azt az eltökélt szándékot, ami elvitt Szentpéterszegre. Ott támogatták az ötleteimet, így lett a főutca Vöröshadsereg útja helyett Fekete Borbála utca, így lett Borikáról elnevezve az iskola. De nemcsak Szentpéterszegen, Szoboszlón is rengeteg társra találtam a városvezetésben, az intézményekben és magánszemélyekben is. Nem kezdek neveket sorolni, mert hosszú oldalakat töltene meg a lista.
– Gondolom, számos emlékkép él benned az alapítvány tíz évéről, melyik a legemlékezetesebb?
– Szentpéterszegen egy délután irodalmi előadásra telt meg a művház, egy volt tanítványnak a lánya, Tornyi Ildikó, Prima Primissima Díjas színésznő mondta el a Borikáról írott verseimet. A régi kollégáim is ott voltak, gyönyörű nyári idő volt, emlékszem Bényei fehér kalapjára, Bakó Bandira és a feleségére, Erdei Sanyira. Megvolt az esemény méltósága, szép, ünnepélyes, emlékezetes alkalom volt. Benedek unokám munkáira is hálás szívvel emlékszem, tizenkét éves volt, amikor az alapítvány első videófilmjét készítette, azóta is folyamatosan segít, neki köszönhetjük a fotókat, videókat, gondozta az alapítvány weboldalát, végezte az informatikai háttérmunkát.
– Az alapítvány létrehozása és munkája kimagasló bizonyítéka annak, hogy érdemes a jó ügyek, a jó emberek mellé állni.
– Én olyan cikket nem is írtam meg, amivel úgy gondoltam volna, hogy valakit megbántok, hogy valakinek ártok. Mindig is az volt a rövid jelmondatom, hogy ha segíteni nem tudok, legalább ne ártsak. Ezt viszont minden erőmmel betartottam. Ha mégis ártottam volna valakinek, az csak a véletlen műve lehetett. Ugyanezt kaptam én is, a munkatársaim, a barátaim jó emberek, nem is foglalkozok azokkal, akik nem ilyenek, mert képtelen vagyok érdekből kapcsolatokat ápolni. Engem sem sértett meg soha senki, nem is emlékszem rá hogy a pályám vagy a munkám során valaki megbántott volna.
– Ha mégis megtörténne, mit tennél?
– Menekülnék. Mióta megöregedtem, menekülök a rossz emberek és a rossz ügyek elől, addig a pontig, amíg megtehetem, hiszen nagyon jól tudom, hogy széllel szemben nem lehet…
– A terveid között szerepel-e a regényed kiadása?
– Gondoltam rá, van még egy kis kötetre való versem, lehet, hogy utána a regényt kellene kiadni.
– Ki hatott rád meghatározó módon, kit tekintesz példaképednek?
– Esterházy Péter és Hemingway. Úgy gondolom, a regényem utolsó részében érezhető a hatásuk.
Soha nem hittem el, pedig figyelmeztettek, hogy egyszer majd önálló életre kelnek a regényem alakjai, saját akarattal és világlátással – mondja a szerző, amelyet már nem tudok befolyásolni. Megtörtént. De, hogy nem lehet mit kezdeni a kolera idején bekövetkezett szerelmekkel, az nem igaz. EI lehet képzelni, ki lehet találni, és íme, meg lehet írni, sőt néha még hősként is ki lehet jönni belőle, amolyan magánhősként.
részlet Tatár Éva Elrendeltetések címmel, a Szókimondóban megjelent regényének befejező részéből
A beszélgetésünk végén már csak a könyveket lapozgatjuk, nézegetjük a dedikációkat. Bényei József verseskötetében ezt olvasom: „Tatár Éva kedves kollégámnak, aki mindig tudta, mikor van szükség segítségre, szeretetre, emberségre.”
Megjelent a Szókimondó 2023. júliusi számában.