Régen szeretnék elmesélni egy történetet, amelyik két nagyszerű emberről szól.
A történet kezdetén egyikük fiatal tanárnő, Fekete Borbálának hívják, az egri főiskola elvégzése után visszatért a faluba, ahol született, és átvette az iskolában özvegy édesanyja helyét a katedrán, aki betegsége miatt rokkant nyugdíjba kényszerül. Így a mamával és a szintén velük élő enyhén szellemi fogyatékos nénivel, maradhattak a szolgálati lakásban. (A nénit még abban az időben fogadták be, amikor a reformárus parókián éltek és négy gyerek ült a templom első sorában vasárnap délelőtt, amikor az édesapjuk prédikált. Borika, édesanyja halála után sem vált meg a nénitől. Míg élt vigyázott rá.) A pályakezdés után elkövetkező közel húsz évben a fiatal tanárnő Szentpéterszegen a tanítványai pallérozásában találta meg életének az értelmét, és épp úgy, mint lelkész édesapja ő is a „falu lelkiismerete, világító lámpása lett” írta később művészetének egyik méltatója. Szinte kulturális központ lett a lakásuk, ahol irodalomra, rajzra, a szépre, a jóra, de példaadással főként emberségre tanította kisdiákjait.
A történet másik szereplője egy falubeli fiúgyerek, akit joggal nevezhetünk rosszcsontnak, saját bevallása szerint sem ismerte a kötöttségeket, és tanárai csak nehezen tudták fegyelmezni. Sokkal jobban szeretett játszani, focizni, a lányokat, vagy a házi állatokat megkergetni, mint csendben ülni és figyelni a tanteremben.
Történt egyszer, hogy Borika néni félrehívta az udvaron ezt az épp a visítozó lányok hajfonatával bíbelődő legényt, valamit mondott neki, talán azt, hogy ez nem szép dolog, talán azt, hogy délután várja a rajz szakkörben. Mert délután Tornyi Lajos, így hívták az ifjú embert ott volt a szakköri foglalkozáson. Rajzlapot és festéket kapott, és negyedóra sem kellett, már a nyelvét is kidugta a nagy igyekezetében, úgy égett az alkotás lázába. Hogy mit mondott akkor neki a tanárnő nem tudja, már nem emlékszik rá. Kár, mert „ebben áll a nagy titok” (idézet a Szerelmes Shakespeara című filmből), hiszen ettől kezdve minta diákká vált a fiú. Ott volt minden szakköri foglalkozáson, országos gyermekrajzpályázatokról hozott haza különböző díjakat. Nem, nem lett belőle festőművész, de becsületes, emberséges felnőtté vált, akit a falu lakossága tanácselnökké is megválasztott. (Már nem ő a község vezetője, de a jelenlegi polgármesternek is tanára, osztályfőnöke volt Fekete Borbála, és máig nem tud meghatódás nélkül beszélni róla.)
Történt egyszer, hogy a már Hajdúszoboszlón élő rajztanár festőművész önálló kiállítást rendezett és elvitte a képeit a szülőfalujába is. Akkor a tanácselnökkel az élen ez a közösség valami olyasmit tett, ami példa értékű, talán még példa nélkül való is: megvették a kiállítás valamennyi festményét, grafikáját. Vásároltak a faluháznak, a községházának, Fekete Borbála képek vannak az óvodában, iskolában, idősek otthonában, és ott vannak egykori tanítványok szobáinak falán. Jelenleg ott van a legnagyobb gyűjtemény képeiből. Azóta már az általános iskola és a fő utca is a nevét viseli, itt Hajdúszoboszlón pedig alapítványt hoztunk létre, hogy a nagyszerű pedagógust, és alkotó művészt megmutassuk, emlékét megőrizzük, de elsősorban az emberségét akartuk tovább vinni, tovább örökíteni.
Legutóbb ősszel találkoztam Tornyi Lajossal, ő is ott volt Fekete Borbála sírjánál, halálának huszonötödik évfordulóján tartott megemlékezésen. „A jósághoz, kell az emléked”, írtuk az alapítvány nevében a koszorú szalagjára. Miért éppen így szóltunk hozzá, miért éppen ez fogalmazódott meg bennünk az évfordulón? „Ebben áll a nagy titok!” Nem rohantunk el Szentpéterszegről azon a délután, a faluházban leültünk egy kis beszélgetésre. Teázás közben egyszer csak elővette a telefonját Tornyi Lajos és egy ritka őszi színben, ezüstben pompázó hatalmas fa fotóját mutatta. „Meg kellett állnom az autóval, olyan szép volt az út mentén ez a fa. Le kellett fényképeznem”– mondta, majd résnyire becsukta a szemét – „így is megnéztem, ahogy Borika néni tanította. Amit igazán látni akarok, azt azóta is így nézem meg.”
Megjelent a Szókimondó 2017. decemberi számában.