Lukács barátom tragédiája mélyen megrendített, és tudom, hogy a családján kívül, mi a barátai és az egész magyar egészségügy pótolhatatlan embert veszített el benne. Olyan hivatástudattal rendelkező orvos volt, akinek a szeme előtt mindig a betegségek, fájdalmak megelőzése, a lakosság egészségi állapotának javítása lebegett. Sok ember életét mentette meg, sok ember életét óvta meg orvosi, emberi gondoskodásával, magatartásával. A hipertóniások, diabeteszesek és vese betegek százai köszönhetik neki további életüket, miközben a sajátját feláldozta értük.
A részvétnyilvánító sorok dr. Tóth Lukácsné Kiss Teréznek szóltak, s harminckét évvel ezelőtt íródtak. E levél részleteit, most nem csak azért idézzük fel, mert a benne foglaltak egy kiváló orvos halálára íródtak, s minden sora dokumentum jelleggel bír, hanem, mert a levél írója dr. Balázsi Károly főorvos, évtizedekig hibát nem tűrő, igen szigorú őre volt városunk egészségügyének. Ez a levél, melynek felhasználásoz engedélyt adott a ma 81 éves főorvos, vezérfonala, váza lesz ennek a beszélgetésnek, ennek az emlékezésnek, amelyet dr. Tóth Lukács feleségével, Terikével folytatok.
Zárás után, itt ülünk a gyógyszertár hátsó helyiségében, ahol a számítógépen épp a kislánya, aki szintén gyógyszerész, megrendeli a következő napra szükséges gyógyszereket. Aztán elmegy, majd visszajön, azt gondolom, szeretné hallani újra és újra az édesapjáról szóló történeteket, hiszen nem ismerte, nincsenek személyes emlékei róla.
– Hogy ismerkedtél meg a férjeddel? – fordulok Terikéhez.
– Péntek este volt, épp akkor kezdődött az ügyeletem a patikában, amikor jött Lukács gyógyszerért. Akkor az volt a szokás, hogy ha orvos jött hozzánk gyógyszerért, behívtuk az ügyeletes szobába, amíg összeszedtük a szükséges gyógyszereket. Most is így történt, s amíg összeraktam a gyógyszereket, beszélgettünk. Megkérdezte meddig tart az ügyeletem, mondtam egy hétig, s addig ide leszek bezárva. Vélhetően szimpatikus voltam neki, s azt is megtudhatta a beszélgetésből, hogy független vagyok. Végül megkérdezte, hogy nem zavarna –e engem, ha a hét valamelyik estélyén bejönne, beszélgetni. Semmi akadálya, mondtam. Ugye akkor még nem volt televízió a gyógyszertárak hátsó szobáiban, vagy olvasni lehetett, vagy kézimunkázni, és a betegeket várni. Így indult.
– Hány éves voltál?
– Huszonnyolc, ő meg harminckilenc, egy házassággal maga mögött, és volt egy 8 éves fia, akivel a mai napig jó kapcsolatot tartunk.
– Szerelem volt az első látásra?
– Az ő részéről biztosan, engem a jósága a megbízhatósága fogott meg. Megszerettem, mert józan gondolkodású volt, intelligens, széles érdeklődési körű. Az orvostudományon kívül érdekelte a numizmatika, a természet. Nagyon sok kirándulást szervezett. Az a ragaszkodás, szeretet is megfogott, ahogy a szüleihez kötődött.
– Mesélj magadról, a családodról…
– Egyszerű család, édesapám kéményseprő volt, édesanyám háztartásbeli, négy gyereket neveltek, apám nagyon szigorú céltudatos ember volt, mindig azt mondta: fiam tanulj, sokkal több leszel általa. Hárman egyetemet végeztünk, jó képességűek voltunk mindannyian. Anyukám meg olyan család összetartó tyúkanyó, a négy gyereknek áldozta az életét.
– Mikor jött a férjed Szoboszlóra?
– Dr. Balázsi Károly és Dr Rádai Sándor főorvosok hívására 1974 októberében. Mi ’75 februárjában ismertük meg egymást, és nőnapra már virágot kaptam tőle. Sosem felejtem el, korall virág volt. Áprilisban megkérte a kezemet, másfél hónapra rá össze is házasodtunk. Nagyon szép, emberközeli, harmonikus három évet töltöttünk el együtt. Két év alatt két gyereket szültem, 29 évesen a lányomat, harminc évesen a fiamat, és harmincegy évesen özvegyen maradtam. Amikor meghalt Gabica 23, Lukács fiam pedig öt és fél hónapos volt.
– Nagyon sietett, mintha megérezte volna a korai véget. Nem voltak jelei a betegségének?
– De. Mikor összeházasodtunk már nagyon magas volt a vérnyomása. Soha semmin nem vitatkoztunk, mert egy hullámhosszon voltuk, csak az egészségi állapotán. Amikor már én is láttam, hogy extrém magas a vérnyomása, könyörögtem, hogy forduljon orvoshoz, de még az édesapjának sem vallotta be, aki pedig orvos volt, hogy milyen beteg.
„Kedves Terike! Tudom, hogy szerette Lukácsot, de azt is szeretném, ha büszke is lenne rá. Meghalhatott, de sokáig példaképe marad a becsületes orvosoknak.”
idézet a levélből
– Mesélnél a férjedről?
– Szegeden született 1935. április 22-én, jómódú polgári családban. Édesapja orvos, katonatiszt, aki a Don- kanyarig kísérte a magyar hadsereget a II. Világháborúban, és mentette az emberi életeket. Sokat mesélt arról, hogyan, milyen nyomorúságos körülmények között kellett műteni, amputálni stb. Édesanyja Lukács Borbála, művelt, jómódú nemesi család szülötte, a nemesi címet még Mária Terézia adta családnak. Szegeden kezdte az iskolát, de 1944-ben a front elől a család elmenekült Ausztriába. Amikor 1946-ban visszamentek Szegedre, a házukat már lefoglalták, belakták, majd államosították. Fedél nélkül maradtak. Ezért hajdúböszörménybe költöztek az édesanyja nővéréhez, s ott egy egyszobás lakrészben éltek több mint egy évtizedig. Lukács Hajdúböszörményben a Bocskai Gimnáziumban érettségizett, kitűnő eredménnyel. Származása miatt azonban nem vették fel a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Segédmunkás lett, előbb a Rex Gyógyszergyárban, majd a MÉH telepen volt éjjeli őr. Sorkatonai szolgálatot 1955-től 1958-ig teljesített. Ekkor újból jelentkezett az orvosi egyetemre, felvették, orvossá 1964-ben avatták.
– Elég küzdelmes volt a család élete, ha nem jöttek volna Ausztriából haza, talán könnyebb…
– Maradhattak volna, de haza hozta őket a szívük. Gondold el, 1946-1959-ig abban az egy szobában éltek a két gyerekkel. Ekkor tudtak egy lakást venni és külön költözni. Az okok? Anyósoméknak volt földjük, tehát kulákká nyilvánították őket, B listára kerültek, vallásosak voltak, tehát klerikálisak, ráadásul apósom horthysta tiszt volt. Ez rányomta a bélyegét a férjem életére.
– A férjed hol kezdett praktizálni?
– Hajdúböszörményben kapott körzeti orvosi állást. Hozzátartoztak Pród és Bodaszőllő lakosai is. Első tudományos munkája is a körzetéhez kapcsolódott. Nevezetesen a bodaszőlői lakosok egészségi állapotának a felmérése. A településen sok egészség károsodott ember élt. A betegségük a pajzsmirigy csökkent működése következtében alakult ki, a jódhiányos víz miatt. Ezekben a kutatásokban korábban úttörő munkát végzett, Dr. Ladányi Józsa professzorasszony, aki évtizedeken át ellenőrizte a betegek állapotát.
– Feltételezhetjük, hogy a körzeti orvos felmérésére, megfigyelésére szükség volt ahhoz, hogy bebizonyosodjon a jódozott konyhasó betegségre gyakorolt jótékony hatása?
– Igen, és ő bár soha nem dicsekedett, de azt elmondta, hogy a jódozott konyhasó bevezetését és széleskörű árusítását bodaszőlői eredmények alapján is kezdeményezték. Ezt ő nagyon fontos lépésnek tartotta, hiszen minden cselekedetével az emberekért akart tenni. A betegségek megelőzését, feltárását elsődleges feladatának tekintette. Természetesen az egészség megőrzését épp úgy. Hajdúböszörményben például Bodnár Lajos tsz elnökkel kötött megegyezés alapján elvállata a Béke tsz. dolgozóinak egészség-felügyeletét.
„Lehet – sőt biztos – hogy ő soha nem dicsekedett sikereivel, mert szerény volt, és soha nem magáért, hanem a közösségért, a betegekért, a munkatársaiért tett mindent.”
idézet a levélből
– Hajdúszoboszlón körzeti orvos volt?
– Igen. A mai 1-es számú orvosi körzetben (Ádám utca, Arany János utca Wesselényi utca, Hőforrás utca Csontos utca Kender utca által határolt terület.) A lakossága hamar megismerte, lelkiismeretes volt, szerette a betegeket, munkáját nagy szakmai tudással végezte. Mind ez nem kerülte el a város vezetők figyelmét, s felkérték az egészségügyi intézmények vezetésére.
– Egészségügyi szervező munkája ettől a perctől zöld utat kapott…
– Első dolga az volt, hogy a gyermekgyógyászat áldatlan körülményeit enyhítse. A városnak sikerült megvásárolni a Bányászüdülőt, ahol komfortosabb körülményeket tudtak biztosítani a tervezett új rendelőintézet megépítéséig.
– Jól tudom, hogy a lakosság egészségállapotának a felmérését is ekkor végezték el?
– Igen. Az 1975-ös – „haláloki” – felmérés alapján 1977-ben megszervezte a város lakosságának komplex szűrését, egészségállapot felmérését. A tüdőszűrés mellett vérnyomást mértek, vizeletet vizsgáltak, súlyt és magasságot mértek. Ezzel kiszűrték a magas vérnyomásos, a vese, és a cukorbetegeket. Sikerült a vesebetegek gondozását is megszervezni, az akkor még kezdetleges dializálást biztosítani, s ezzel, évekkel, sőt évtizedekkel meghosszabbítani az életüket. Dr. Balázsi Károly főorvossal közösen publikálták a vizsgálatok eredményeit.
„A közelmúltban megjelent közös közleményünknek (A diabetes morbiditás és a betegség összefüggései a testsúllyal és a test- magassággal. Népegészségügy 1977.58.5:270) nagy sikere volt. Számos komoly kutató – többek között a Magyar Tudományos Akadémia Embertani Intézete is kért különlenyomatokat. Sikere volt a nemzetközi kongresszuson elhangzott előadásunknak is, (A diabetes epidemiológiája hat éven át ismételt szűrővizsgálat alapján. Elhangzott az Egészségügyi Szervezők Tudományos Egyesületének Kongresszusán 1978.03.16.), amit a betegsége miatt távollétében kellett elmondanom.”
idézet a levélből
– Többek mesélték, hogy együtt dolgoztak a férjeddel a Vöröskeresztnél vagy a polgári védelemnél, óriási munkabírása volt…
– Azt sem akarom letagadni, hogy munkásőr is volt. De épp úgy nem volt semmi köze a politikához, mint az édesapjának horthysta tisztként a hadi megmozdulásokhoz. Mindketten orvosok voltak és az esküjüknek megfelelően cselekedtek. A férjem feladata volt, hogy felügyelje a munkásőrök testi és lelki egészségi állapotát, mert fegyverrel bánni óriási felelősség.
Mentősök mesélték, hogy kiment egy tanyára és a betegnek kórházba kellett menni, nem csak megírta a beutalót, hanem behozta a beteget a városba a mentőállomásra, hogy minél előbb korházba jusson. Sok esetben pedig még a gyógyszerkiváltásához szükséges pénzt is odaadta. Nem várta el a betegtől a hálapénzt, hanem ő adott.
– Városi tiszti-főorvos mikor lett?
– Amikor Dr. Damjanovich Klára elment Hajdúszoboszlóról, 1977. júliusától. De ezen a nyáron történt az is, hogy Pinczés János a Gyógyfürdő igazgatója szakmai tanácsot kért tőle a medencék vízforgató rendszeréhez. Próbaként a gyermekmedencébe fel is szerelték az első vízforgató berendezést. Megelőzték korukat, hiszen tudjuk ma már minden strandon kötelező.
– Úgy tudom, az első terveket ő készítette a rendelőintézethez.
– Igen, de mire szakemberek által elkészült az épület terve, ő már nem élt. Pedig a betegágyán is ezzel foglalkozott. Vinnem kellett be a kórházba kockás papírt, ceruzát stb. Leskiccelte, hogy milyen szakrendeléseket, hány rendelőt, stb. kellene létesíteni. Próbálta összehangolni az elképzeléseket a lehetőségekkel, az akkori pénzhiányos időkben ez nem volt egyszerű. Hogy aztán mennyire vették figyelembe az elképzeléseit, nem tudom.
– Betegsége mivel kezdődött?
– Vesegörcsökkel, vesekőrohamokkal, és magas vérnyomással, melynek következtében zsugorvese alakult ki. Őt is dialízisre fogták, és veseátültetést terveztek. Már nem érte meg, mert egy tavaszi meleg front hatására, tüdőembóliát kapott. 1978. március 18-án 42 évesen örökre elment.
– Mit szoktál mesélni a gyerekeidnek az apjukról?
– A legszebbeket, és azt is elmondom, hogy mennyire szerette őket. Sokan bejönnek a patikába, idősebb emberek, akik elmondják, hogy ismerték a férjemet. Ilyenkor szólok a gyerekeknek, hogy gyertek csak, hallgassátok, nem csak én mondom mások is úgy emlékeznek rá, hogy nagyszerű ember és kitűnő orvos volt. Nagy szerencse, hogy a gyerekeim ismerték az anyai nagymamájukat, aki egy végtelen melegszívű asszony volt, olyam, mint a fia.
„Azt hiszem egy levél terjedelme nem teszi lehetővé, hogy humanitásának minden megnyilvánulásáról megemlékezzem, hiszen egész életét az embereknek szentelte. Utolsó napjaiban a betegágyán is a szűrővizsgálatok miatt aggódott…
idézet a levélből
Kedves Terike! Kívánjuk, hogy büszkeséggel találjon vigasztalást, megőrizve örökre egy igaz orvos emlékét.”
Vannak olyan cikkek, beszélgetések, amelyekhez nem kívánkozik újságírói gondolat, ehhez a cikkhez semmiképpen sem. Egy mondat makacsul mégis itt kereng a tudatalattimban: „Tudom, bármi baja volt: a szíve vitte el. Az egyik (orvos) jobban, a másik kevésbé bírja a terhelést.” (Az idézet Máriássy Judit: Egy orvos halálára, című cikkéből való.)
Megjelent a Szókimondó 2010. novemberi számában.