Drága Lulikám!
Mégis elmentél. Pedig már azt hittük van valaki, aki győztesként jön vissza a halál torkából. Kétszer is sikerült. Megvívtál vele, nem talált fogást rajtad. Visszavonulót fujt, s te integettél neki, na, nem a győztesek kevélységével – ezt az érzést te nem ismerted – hanem jóhiszeműen, derűsen, hálával. Azonban nem nyugodott bele, kivárta, míg védtelen vagy, és álmodban lopakodott vissza, tudta szemtől – szemben megint kudarcot vallana.
Miki, elsőszülött fiad, elmondta az urnádnál a búcsú perceiben, hogy a halálhíred Indiában érte, és amikor szomorúnak láttak a vendéglátói azzal vigasztalták, hogy Indiában ilyenkor ünnepelnek, hiszen nyolcvanharmadik évesen mentél el, egy teljes és tartalmas élet után nyugodtan – ilyenkor nem sírni, hanem örülni, ünnepelni kell.
Én sem tudtam derűsen búcsúzni – pedig meggyőződésem, hogy te is azt akartad volna. Idegenkedtél a siránkozástól, a hiábavalóságtól és a tehetetlenségtől. Hogy téged is elérhet a kétségbeesés, egy percre sem merült föl bennünk. Amikor hónapokig ágyhoz kötött a betegség és felmentünk hozzád, feltöltődve jöttünk el, mert olyan légkört teremtettél, mintha mi szorulnánk vigaszra. Hallgattál minket és mindig azt kaptuk tőled, amire épp szükségünk volt: megértést, együttérzést, tanácsot, jó szót.
Az első közös pontja barátságunknak a „hajdúnánásiságunk” volt. Nem találkozhattunk úgy, hogy meg ne kérdezd: voltál otthon? Mi újság, hogy vannak – és soroltad név szerint a közös ismerősöket. Mindenki fontos volt neked. Nánás különös helyet foglalt el az életedben, hiszen nemcsak szülővárosod volt, hanem ott találtad meg életed párját is, a gimnáziumban. A találkozásotoknak meg volt a romantikája, hiszen Tasi Miklós a tanárod volt, majd iskola titkár lettél, s a sorsotok összefonódott. A házasságotok első éveit Nyíradonyban töltöttétek, egymás után jött a két gyerek, és bizony akkor sem volt sok a tanári fizetés. Hajdúszoboszlóra 1960-ban költöztetek. A férjednek elfogadták a művelődési központ igazgatói állására benyújtott pályázatát, megkapta a megbízást és a ház második emeletén egy szerény szolgálati lakást. A kisebbik fiad ekkor még karon ülő volt. Milyen büszke voltál a fiaidra, unokáidra, akik a te végtelen szeretetedet, féltő gondoskodással köszönték meg.
Amikor elkezdtétek szoboszlói életeteket, a könyvtár nem tartozott a művelődési központhoz – Pincés János (a későbbi fürdő igazgató) volt az intézmény vezetője, mellette kezdtél el dolgozni. Augusztusban kerültél a könyvtárba, és novemberben új munkatársad érkezett Makrai Imréné Editke. Akkor még nem tudtátok, hogy 32 évig dolgoztok majd együtt, és nyugdíjasként elválaszthatatlanok lesztek. Egymás mellett lesztek az élet örömteli vasárnapjaiban, de az öregség, a betegség és a sorscsapások hétköznapjaiban is. Titeket együtt ismert és tisztelt az egész város.
A második közös pontja barátságunknak a könyvek iránti olthatatlan szenvedélyünk. Szerettem volna könyvtáros lenni én is, és amikor erre lehetőség nyílt „kijártátok”, hogy jöhessek, hittetek bennem, képesítés nélkül is. A hetvenes évek közepén pedig, amikor elmentem próbaidőre újságíró gyakornoknak, akkor is megszavaztatok nekem három hónap türelmi időt. Ha nem sikerül a pályamódosítás visszavártok, mondtátok, és nem vettetek fel helyettem senkit. Bár ekkor már Makrainé Editke volt a könyvtárvezető, de minden fontos dolgot közösen döntöttetek el. Innen a többes szám.
A harmadik közös pontja barátságunknak az emberszereteted volt. Mindig ezt akartam megtanulni tőled, ezt a nyitottságot és odaadást, ahogyan az emberekhez közeledsz. Idős nénikhez, bácsikhoz, akik tanácstalanul ténferegtek a könyvtár polcai között, ha nem voltál ott, de derűsen és a könyv élményre hangoltan távoztak, ha te segítettél nekik a választásban. Szívesen vettek körül a fiatalok is, jó találkozó (akár randizó) hely volt a középiskolásoknak a könyvtár olvasó terme, s értékes segítség tanulmányaikban a te szakmai tudásod, következetességed, türelmed. Nem ismertél lehetetlent, ha egy adatot, eseményt meg kellett találni, ki kellett bányászni az ismeretek sűrűjéből. (Hol volt akkor még a komputer!) A munka szent volt számodra, a könyvtár szentély, s minden kötet könyv biblia. Munkabírásodról, igazságérzetedről, csak annyit még, senkitől soha nem kívántál többet, mint magadtól. A dicsősséget pedig – jó munkáért stb. – lehetőleg átruháztad másra, mindig a háttérben maradtál. Azóta sem találtam magamnak jobb példaképet nálad. Csak azt sajnálom, hogy ezt soha nem mondtam meg neked, pedig kellett volna. Talán tapintatból? Talán még zavarba is jöttél volna… vagy én, ha szemtől szembe dicsérlek.
Valaki azt mondta nekem, tudod Luli mellett még az utcán is jó volt elmenni. Nemcsak azért, mert amikor rád köszönt mosolygott, hanem mert az egész lényének olyan kisugárzása volt, hogy attól egyszerre jól érezte magát az ember. S talán ezzel fejtettük meg legpontosabban az életedet, fontosságodat a világban, fontosságodat közöttünk: tőled, veled jobban érezte magát az ember.
A férjeddel közös urna falán ez a felirat áll: Tasi Miklós tanár, Tasi Miklósné könyvtáros. Alatta még két szó: Mindketten Tanítók.
Megjelent a Szókimondó 2017. októberi számában.