Debreceni írástudó, ha lenne „debreceniség jelkép” róla mintáznám. Elsőre ez jut eszembe, de mielőtt e minőségében elkezdeném jellemezni, magam előtt látom, ahogy áll az autóbuszmegállóban, várja a berettyóújfalui, a nagyváradi, a bakonszegi, a hajdúnánási járatokat. Indul vidékre előadást tartani: Sinka Istvánról, Gulyás Pálról, Nadányi Zoltánról, Szabó Magdáról. Zsűrizik szavalóversenyeken, ott van Hajdúszoboszlón a könyvtárban, hogy egy első kötetes írót bemutasson. Alelnöke volt a Bocskai István Hagyományőrző Egyesületnek, ahol Tőkés Lászlóval – hogy csak a legprominensebb személyt említsem –, és több történelem őrzővel együtt a fejedelem politikájának titkait kutatta. Tősgyökeres debreceni, annak ellenére, hogy Derecskén született. Jól ismeri a város hétköznapjait, rutinjait, és ünnepeit, hiszen világéletében újságíró volt, krónikása a városnak, a megyének és ma is az. Nem csak ismeri a város történelmét, irodalmát, hanem szereti ezt s a várost. Erről persze nem nagyon lehet vallomásra bírni, „nem vagyok lelkizős fajta” mondja ilyenkor, de minden cselekedetében ott van városa iránti elkötelezettség, a tenni akarás. Ott ül évtizedek óta a Református Kollégium Könyvtárában, és kutat, ott ült a Csokonai Színház premierjein, az egyetem tudományos ülésein, a feleségével gyakran vásárol a kispiacon, ötödik emeleti panellakásban él, sosem volt autója, van egy tenyérnyi kertje Debrecen határában, ahol gyümölcsfákat gondoz, és pihenésképpen focimeccset néz. Ja, és nagyon szeret anekdotázni. Bakó Endre irodalomtörténész – „amióta megkaptam az Irodalomtörténeti Társaság Toldi Ferenc díját, bátorkodom ezt a címet is használni”, mondja – a Hajdú-Bihari Napló egykori főszerkesztője, a Csokonai Kiadó alapító igazgatója februárban volt nyolcvan éves.
Vannak újságírók, akik azt tartják, hogy bármennyire is közeli az ismeretség a riportalannyal, nem illik tegezni, meg kell adni a tiszteletet. Én az ellenkező állásponton vagyok, ha a riportalany tekintélyét csak az adja meg, hogy magázom, arról az emberről talán nem is kéne írni.
– Debreceniséged és a vidékhez, a megye jónéhány településéhez való kötődésed, például Hajdúnánáshoz, közismert. Ezt azért hoztam elsőként szóba, mert ott ismerkedtünk meg 1962-ben…
– Két évig tanítottam a városban, nagyon jól éreztem ott magam, nagyszerű kollégáim voltak. Az irodalomtörténeti vénám azonban arra sarkalt, hogy visszakerüljek Debrecenbe, ahol jobban meg tudom valósítani elképzeléseimet. Nem sikerült azonban tanári állást szereznem. A Fazekas Gimnáziumban, ahol érettségiztem, egy idősebb egyetemi társam volt az igazgatóhelyettes. Nagy Imrének, akit állás ügyben megkerestem, az irodája falán ott függött a Tóth Árpádról elnevezett egykori díjnyertes irodalmi szakkör csoportképe, én is rajta. Akkor azt mondta Imre barátom: látod, emlékedet ápoljuk, de állás nincs. Belenyugodtam, hogy a következő évet is Nánáson folytatom. Elutaztam Miskolcra a nővéremékhez, de másnap jött a távirat édesanyámtól, hogy azonnal jöjjek haza állás ügyben. Jöttem, és kiderült, hogy Béres Csaba, akit az egyetemről ismertem, a megyei Népművelési Tanácsadóban dolgozott, kapott egy egyetemi állást, és ő arra gondolt, hogy én a helyébe léphetnék. A megyei népművelési tanácsadóba 1963. szeptember elsejével helyeztek, de már augusztusban elfoglaltam a helyem, nehogy valaki megelőzzön.
– Összesen két évet tanítottál?
– Igen. Tetszett az új munkám, de amikor szeptemberben mentek a diákok az iskolába, egy kissé elszorult a szívem. A munkám során megismerkedtem a megye településeivel, ha 82-vel nem is, mert ennyi volt akkor is a megye településeinek száma, de nagyon sok helyre eljutottam. Közben megérkezett a megyei tanács művelődési osztályára Szőllősi Gyula, (szoboszlói ember, aki valamikor az Állami Népi Együttes igazgatója volt,) s egyszerűen átrendelt munkavégzésre a megyei tanácshoz. Ennek is volt kellemes része, de voltak velejáró hivatalnoki rutinkötelességek: kimutatások, jelentések stb. Ezekkel nem tudtam megbarátkozni…
– És messze kerültél az irodalomtól…
– Igen, nem éreztem túl jól magam. Ilyen lelkiállapotban voltam, amikor a Piac utcán találkoztam Bényei Józseffel, akit az egyetemről ismertem, ő akkor már a Napló kulturális rovatának vezetője volt, és megjelentetett a lapban néhány könyvismertetőmet. Beültünk a „Pál-művekbe” (Szabadság- étterem), és Jóska elkezdett agitálni, hogy menjek a Naplóhoz dolgozni. Vonzott a pálya, de két dolog miatt hezitáltam: az osztályvezetőm, Kígyós Sándor arra kért, hogy ne tekintsem a tanácsi állást ugródeszkának. A másik, hogy a nagy- politikában Brezsnyev került hatalomra, és ezt úgy értékelték, hogy jön vissza a sztálinizmus. Vicc is született: Brezsnyev elvtárs szemöldöke (ami sűrű, erős és bozontos), nem más, mint Sztálin elvtárs bajusza magasabb szempontból. Most megint visszajön a vírtigli diktatúra gondoltam, de aztán Kiss Jancsi „fő”– barátom, a „Dongós” Pálfi István, a későbbi professzor és több kolléga is rábeszélt a váltásra. Jöttem.
– Milyen presztízse volt akkor az újságírásnak az újságíróknak?
– Akkor, 1964-ben kezdett kibontakozni újra a szakma tekintélye. 1948 után elfojtották a független és a különböző pártlapokat, egy újság maradt állva, a Néplap, amely 56 után átalakult Naplóvá. A Néplapnál éveken keresztül munkáskáderek dolgoztak. Nem tudtak fogalmazni, nem ismertek helyesírást, s csak szajkózták a brosúrákat, vagyis amit a hivatalos politika diktált. Bár azért 1956 előtt odakerült néhány egyetemet végzett ember, például Boda István, újra mobilizálták Pálfi Józsefet, aki évekig a jogvédő irodának volt a megyei megbízottja.
– Mennyire várták el az újságírótól, hogy politikus legyen, hogy politizáljon?
– Az újságírót, amikor dolgoztatni kellett, politikusnak tekintették, ha valami kedvezményt kellett volna adni neki, ami a politikusoknak kijárt, akkor újságíró volt. Természetesen a Napló pártlap volt, a nagy kérdésekben nem lehetett kilengeni. Voltak tabu témák, most nem akarom felsorolni…
– Nyugodtan sorold csak fel…
– Tilos volt bírálni a Szovjetuniót és a szomszédos népi demokráciákat. Nem lehetett kétségbe vonni a párt vezető szerepét. A kommunista újságírás, jelesül a Napló is sokáig arra volt kényszerítve, hogy legfeljebb a Patyolatot bírálhatta. Szegények kaptak annyit… De 1961 körül már elindult egy áramlat, hogy a bírálatra szükség van, ez az úgynevezett új gazdasági mechanizmus bevezetése után megerősödött. A Napló a nagy politikába továbbra sem szólhatott bele, de a helyi politikába igen. Még a kisebb párttitkárokat is meg lehetett bírálni…
– A kulturális rovatba kerültél, hogyan gyűrűzött be oda a politika?
– A kultúra is része a politikának, mindig is az volt, de oda nem direkt módon, csak áttétellel hatolhat be. Egy szovjet darabról is megírhattuk, hogy rossz.
– Legendák keringenek a szakmában a rovat fénykoráról a kitűnő hármasról (Bényei Bakó, Magyari), akik egyidőben a kulturális rovat munkatársai voltak. Hogyan dolgoztatok, lehetett szakosodni?
– Egy vidéki lap kulturális rovatában három ember nem szakosodhat, de azért volt valamilyen munkamegosztás: Magyari Vili a színházzal, a képzőművészettel, népműveléssel, én az irodalommal, oktatással, tudománnyal, érdekes emberekkel, Bényei pedig mindennel foglalkozott, publicisztikai szinten is. Mi Vilivel kritikákat, cikkeket meg riportokat irtunk.
– A főszerkesztőket a pártbizottság nevezte ki. Hogyan működtek a jobbára pártfunkcionárius főszerkesztők a szerkesztőség szabadabb és olykor kritikus környezetében?
– Az első főszerkesztőm Pallás Imre, hiányos műveltségű, de a maga módján eszes ember volt, időközben diplomát is szerzett. Egy ideig határozottan irányította a lapot, amikor azonban jött az új gazdasági mechanizmus, vér-kommunista lévén, a diktatúrát lazító normáknak nehezen tudott megfelelni, kiengedte a kezéből a vezetést. A lap szellemi irányítását átvette Bényei Jóska, aki párttitkár is volt. Ő dolgozott ki terveket, ő harcolta ki, hogy a kulturális rovatnak napi egy teljes oldala legyen, ő gondoskodott az utánpótlásról. Ő volt „a Napló”. Amikor látta a pártbizottság, hogy Pallás teljesen kiengedi kezéből az újságot, elhatározták a leváltását. Ő ezt nem bírta elviselni, öngyilkos lett. Az utódja Ónosi László, jó indulatú, jó humorú ember volt, de az újságíráshoz nem értett.
– Őt már én is ismertem, sőt hallottam a róla keringő anekdotát, miszerint, ha megkérdezte az újságíró, hogy erről vagy arról az eseményről, személyről hány sor legyen a lapban, az volt a válasz: súlyának és jelentőségének megfelelő terjedelmű legyen a cikk. Egy időben ez szállóige volt a szerkesztőségben.
– Két évig volt a lap főszerkesztője, nem tudom összesen hány cikket írt, de amikor végre rászánta magát, akkor csendben kellett lenni még a folyosón is, mert „Ónosi elvtárs cikket szül”. Kellemes, közvetlen ember volt, de mint újságíró nem hagyott nyomot a Napló történetében. Távozása után Bényei József kapott főszerkesztői megbízatást, miután a Csokonai Színház igazgatói székéből visszakerült hozzánk. Ő méltó és alkalmas főszerkesztőnek bizonyult, a szakmában országos tekintélynek örvendett.
– Országosan is az elsők közé tartozott, akit nem pártmunkás érdemei miatt neveztek ki a lap élére, hanem szakmai rátermettsége miatt: értett a „lapcsináláshoz”…
– Az ő vezetése alatt a Hajdú-bihari Naplót úgy tartották számon a központi bizottságban, az újságíró szövetségben, aminek hangot adatk különböző értekezleteken, hogy az ország legjobb vidéki napilapja, noha akadtak kemény konfliktusok is. Emlegették mellette a Dunántúli Naplót is. Az olvasók is szerették a Naplót, a példányszám 75-80 ezer körül mozgott.
– Milyen volt a számítógép nélkül lapot szerkeszteni?
– Reggel 8-kor lapindító értekezlettel kezdődött a munka, ahol áttekintettük a napi országos és megyei eseményeket, programokat, amiket az MTI minden reggel leadott. Ennek alapján a főszerkesztő kijelölte, mi legyen a lap első oldalán. A második oldalra külpolitika került, de ezt az MTI küldte. Központi irányítás volt, ezt kellett leadni. Később az új gazdasági mechanizmus után, meg amikor már lazult a diktatúra, és a nemzetközi politika is meglódult, úgy határoztunk, hogy inkább délután 2 órakor legyen értekezlet. Aztán visszaálltunk reggel tartottunk egy fél órás, 2 órakor pedig egy tíz perces értekezletet. A lap további oldalain a munkatársak előre tervezett cikkei jelentek meg.
– Ha összevetnéd a mai újságírással…?
– Ez más világ, a mi időnkben úgy volt, hogy a munkatársak megírták a cikkeiket, az interjúkat, riportokat, valamennyi információt első kézből és a helyszínen gyűjtötték. Aztán leadták a rovatvezetőnek, az elolvasta, továbbította az olvasószerkesztőnek, aki nyelvileg is javította, ha szükség volt rá és kiküldte a nyomdába.
– Most nincs rovatvezető és nincs olvasó szerkesztő, minden újságíró maga írja és szerkeszti a cikkeit, telefonon kapott információk alapján. Sok a hiba, nyelvileg helytelen mondat stb. Mi a véleményed erről az újságírásról?
– Ez nem életes újságírás. Az újságírók ülnek bent a szerkesztőségben a számítógépek előtt, telefonon vagy e-mailen veszik fel az anyagot. Nem járnak vidékre, nem forognak az „életben”, nem beszélnek emberekkel, nem ismerik a közhangulatot. És nincs kontroll, egy idegen szem, hogy kiszűrje a hibát. Ez a munka nekem már idegen.
– Egyszer elhagytad a Naplót.
– Kétszer, először 1969-ben. Három évig az Egyetemi Élet felelős szerkesztője voltam, másodszor pedig 1988-ban Csokonai Kiadó alapító igazgatója lettem. Bényeit akarták megbízni, ő fel is ment Budapestre, egy hétig tanulmányozta a könyvkiadás helyzetét, de részint akkor már kezdődtek a bajok a szemével, s arra is hamar rájött, hogy meg fog változni a könyvkiadás, ő pedig nem üzletember, visszalépett. Rám esett a választás. Nem akarom az érdemeimet hangsúlyozni, de jól indultunk, szerencsés kézzel nyúltunk hozzá az első kiadványokhoz, gyorsan megtripláztuk a tőkénket, jó pozíciókat vívtunk ki. Nagyon jól álltunk mindaddig, amíg Németh Miklós kormánya meg nem változtatta a sajtótörvényt, lehetővé téve, hogy bárki alapíthat könyvkiadót. A 24-25 állami- és pártkiadóból egy pillanat alatt több mint négyszáz lett. Tudtuk, hogy nagyon nehéz időszak következik. Ekkor történt, hogy Bényei betegségére hivatkozva lemondott, s a főszerkesztői állást meghirdették. Eszembe jutott, hogy meg kellene pályázni, de nem gondoltam rá komolyan. A pályázat lejárta előtti délután eljött hozzám négy-öt Naplós kolléga és különböző indokokkal rábeszélt, hogy pályázzak. Éjjel írtam meg a pályázatot, s a feleségem vitte be másnap, mert nekem Budapestre kellett utaznom. Négyen pályáztunk. A Napló akkor már elszakadt a Szocialista Párttól, (gazdaságilag nem), ami azt is jelentette, hogy nem óhajt ideológiai befolyást gyakorolni a lapra, s nem szól bele személyi kérdésekbe, például a főszerkesztő utódlásba sem. A kiadó igazgatója, Szabó Imréné nem akart egyedül dönteni, rábízta a szerkesztőség kollektívájára a választást. Egy ügyvédet és egy közjegyzőt hívott, s a jelenlétükben 29-újságíró szavazott. Én 19 szavazatot kaptam, mire az igazgatónő bejelemtette, hogy minősített többséggel én lettem a Napló főszerkesztője.
– Tudjuk, hogy a pártközpont nekilátott, hogy eladja az újságjait, a Népszabadságot és a megyei napilapokat. Hol tartott akkor a Napló privatizációja?
– Már Szabó Imréné és Bényei József megkezdték a tárgyalásokat. Aztán a tranzakcióba bekövetkezett egy kis szünet: Csurka István az Alkotmánybíróságnál megvétózta a lapok eladását. Az Alkotmánybíróság azonban úgy ítélte meg, a tulajdonosnak joga van hozzá. A Napló privatizálását végül Szabónéval együtt én fejeztem be. Két komoly vevő volt egy angol és egy osztrák, egy magyar érdeklődés komolytalannak bizonyult. A kollektíva végül úgy döntött, hogy az osztrákokkal társuljunk. Ez meg is történt, s az utóbbi időkig osztrák tulajdonosa volt a lapnak. Kezdetben, Thomast Koch igazgatósága idején, 1999 júniusáig a tulajdonos nem szólt bele a szerkesztőség tartalmi munkájába, a Napló minden párttól egyenlő távolságot tartó független napilapként egzisztált. Az új igazgató jövetelével ez megváltozott. Szerencsére nekem ebből már csak egy fél év jutott…
– Mennyi volt ekkor a Napló példányszáma?
– Eladáskor 75 ezer, ez gyorsan felment 90 ezerre, de az új igazgató kivette a posta kezéből a terjesztést, a saját hálózat kiépítése körül zűrzavar keletkezett, azonnal veszítettünk 10 ezer előfizetőt, majd a saját nyomda belépésével újabb káosz támadt, megint lemondta vagy 10 ezer olvasó a lapot. Aztán áremelések, oldalszámcsökkentés, meg az írott sajtó világ méretű visszaszorulása: a példányszám egyre csökkent.
– Mit tudsz, jelenleg mi a helyzet a Napló körül, azt beszélik, hogy a megyei napilapokat eladták, közöttük a Hajdú-Bihari Naplót is.
– Hogy jelenleg mi a helyzet, nem tudom. Ígértek egy részletes tájékoztatást, de hozzám semmilyen hivatalos információ nem jutott el, vagy az én figyelmemet kerülte el.
– Magyar-történelem szakon végeztél a Kossuth egyetemen. Mikor jegyezted el magad az irodalommal, és kik voltak a mestereid?
– Már általános iskolás koromban is szerettem az irodalmat, szerettem szavalni, de az életre szóló impulzust, az irodalom olthatatlan szeretetét Nagy János tanár úr adta, aki a két felsőbb osztályban tanárom volt a Fazekas Gimnáziumban. Tulajdonképpen az egyetemi felvételimet is neki köszönhetem, mert származásom miatt nem vettek fel 1956-ban. Aztán a forradalom nagy zűr-zavarában valahogy becsempészett az egyetemre. Egy-két kivételtől eltekintve sok jó tanárom volt, akiket tiszteltem, de senkit sem tudok kiemelni, aki emberileg vagy szakmailag sorsdöntő hatással lett volna rám, mint Nagy János tanár úr. Inkább azt mondanám, hogy néhány idősebb barátomtól többet tanultam, például Bata Imrétől, akivel minden beszélgetés után gondolatok érlelődtek bennem. Szerettem újságíróként is az irodalommal foglalkozni, de alig volt rá időm. A Gulyás Pál-monográfiára szóló megbízatást még valamikor a 80-as évek közepén megkaptam, de egy monográfiát nem lehet úgy megírni, hogy csak munka után, egy-két esti órában, vagy hétvégén, foglalkozik vele az ember. Sokszor a cédulák, a jegyzetek kipakolására sem volt idő. De ezt a monográfiát még aktív újságíróként írtam meg, igaz, vagy tíz évbe telt.
– Nyugdíjasként behoztad a lemaradást, elismert, becsült irodalomtörténészként 13 könyved és jó néhány önálló tanulmányod, füzeted jelent meg. Főként Debrecen irodalmával foglalkozol. Melyek a leglényegesebb munkáid?
– Megírtam a Debrecen Monográfiák 4. és 5. kötetei számára a két világháború között, illetve 45-től 1990-ig tartó időszak irodalomtörténetét. Gulyás Pál, Kiss Tamás, Nadányi Zoltán költőkről írtam monográfiát. Megírtam a MÁV Debreceni Szimfonikus Zenekar történetét 2003-ig, Németh László és Debrecen kapcsolatát. Amikor pedig gyűltek a tanulmányaim, kötetbe rendeztem őket. Három válogatott tanulmánygyűjteményem jelent meg. A fő művem, ha mondhatom így, az idei könyvnapon fog megjelenni Vendégjárás Árkádiában címmel. Huszonöt XX. századi író és Debrecen kapcsolatát dolgoztam fel.
– Foglalkozol irodalomelmélettel?
– Nem, nem, az az irodalomtudósok, egyetemi emberek feladata. Én kutatásaim alapján összeállítok egy portrét vagy egy folyamatot. Ezért sok időt töltöttem, töltök könyvtárakban. A Vendégjárás Árkádiában első tanulmányai még az 1980-as években születtek, a legutóbbi tavaly jelent meg. A debreceni múltban való tájékozottságomhoz alapvetően hozzájárult, hogy amikor írni kezdtem a MÁV Szimfonikusok történetét, akkor egyszerűen nem volt forrás, nem volt okmány, amiből dolgozhattam volna. Nem tudtam mást tenni, beültem a Debreceni Református Kollégium könyvtárába, és 1923-tól elkezdtem a debreceni lapokat egymás után átnézni. Közben céduláztam, kiírtam az irodalomra vonatkozó cikkeket, bibliográfiai adatként is. Később, amikor valamelyik témáról vagy személyről írtam, már megvolt a forrás a korabeli lapokból. Sajnos, félbeszakadt néhány dolgozatom. Remélem lesz erőm még befejezni.
– Mit akarsz még megírni?
– Szabó Magdáról részint vannak kritikáim, részint interjúm is, tartottam egy nagy előadást a Református Kollégium Oratóriumában, tavaly október 5-én Szabó Magda 100. születésnapján. Az ott elhangzottakat publikálom, és még írok hozzá két tanulmányt. Ez is olyan 80 százalékos állapotban van, úgy gondolom, még ebben az évben megjelenhet. Ezen kívül vannak különböző terveim. Van 8-10 félbemaradt tanulmányom, ezeket szeretném befejezni.
– Társaságban mesélted, akkor hallottam tőled először, hogy hatéves korodban hadifogoly voltál Passauban. Milyen előzményei voltak ennek a történetnek?
– Nagycsaládban nőttem fel, hatan voltunk testvérek. Édesapámat 1943 őszén Derecskéről Debrecenbe, a megyei telekkönyvi hivatalba helyezték, de szinte azonnal be is hívták katonának. Édesanyámnak első házasságából volt két lánya, akik jóval idősebbek voltak, mint mi. Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor 1944. június 2-án Debrecen nagy bombázás után elhagytuk a várost, el tudtunk menni a nővéremhez Penyéspusztára, (Nagyrábé, Bihar vármegye), aki ott tanítónőként dolgozott a német-magyar társaság uradalmi iskolájában.
– Nem lehetett könnyű kimozdulni négy apró gyerekkel. Bátor asszony volt azt édesanyád?
– Nagyon. Minden normális ember szereti az édesanyját, az én édesanyám is kivételesen remek asszony volt, aki le tudta bonyolítani például családjának a menekülését Pernyéspusztától Passauig. Ő volt az, aki összetartotta a családot, aki a háború után embert próbáló fizikai munkára is hajlandó volt, hogy a legszükségesebbeket előteremtse nekünk. Csak áradozva tudnék róla beszélni, de inkább nem… Szóval lovas szekéren indultunk el, voltunk Rákoscsabán, Esztergomban, Győrben még disznót is tudott anyám vásárolni. Bécset is érintettük, aztán csatlakoztunk egy menekülő magyar katonai alakulathoz és Passauban kötöttünk ki. Gyönyörű bajor város, az egyik legszebb Németországban. Ott a város mellett egy gazda a tyúkólját engedte át nekünk lakásnak. Amikor véget ért a háború és a német csapatok megadták magukat, emlékszem, fiatal gyerekek jöttek le a közeli hegyről feltartott kézzel, amerikai fogságba estek, mint ahogy mi is. Az amerikaiak egy hatalmas lágert létesítettek Passau mellett és oda gyűjtötték a menekülteket. Magyarországra 1945 novemberében tértünk haza.
– Mi az, amit tanultál édesanyádtól, és amire leginkább emlékszel?
– Egyszer valamit megköszöntem neki, talán anyák napján, s azt mondta akkor nekem: fiam, azzal köszönöd meg igazán, ha ezt a szeretetet tovább adod a gyerekeidnek. Ebben benne van az ő egyéniségének lényege.
– Neked is van két fiad, két unokád, tovább vitted?
– Azt hiszem, tovább vittem. Nagyon jóban vagyunk, a legbizalmasabb dolgokat velük beszélem meg. Természetesen, azóta is úgy gondolom, a család összetartó kovásza a szeretet. Ha ez nincs, ha indifferenssé válik az egyik családtag a másik iránt, a család előbb utóbb szét is esik.
– A feleséged könyvtáros volt, mit jelent számodra, hogyan segítette a munkádat?
– Szerb Antal írja, azok az írók, költők, akiknek a nővel semmi bajuk nincs, nem volt, nem írnak a nőről. Csak szegény Madách és a hozzá hasonlók, akiknek gondjaik voltak a másik nemmel, foglalkoznak azzal, hogy ki is a nő, angyal vagy végzet, mi a szerepe a férfi életében? Én úgy vagyok vele, hogy kötöttem egy szerencsés házasságot, nagyon jól megvagyunk több mint ötven éve, nekem nincs több mondanivalóm erről. Hogy segítette-e a munkámat? Mindent a világon elvégez helyettem, én csak néző vagyok otthon. Nem tudok főzni, mosni, én házi munkát nem végeztem soha. A feleségem az idejének jó részét a konyhában tölti, én meg ülök a számítógép előtt és dolgozom. Nálunk ilyen a munkamegosztás.
Hosszan beszélgettünk még, szerettem volna tőle hallani mindazt, amit már tudtam róla, hiszen évtizedekig egy lapnál dolgoztunk. Tudtam például, és most el is mondta, hogy az anyagiak felhalmozása soha nem volt életcélja. „Nem váltam sem törtetővé, sem rongy emberré, hogy több pénzem legyen. Dolgoztam, de nem vállaltam olyasmit, ami csak a pénzkeresetről szólt, azaz a pénzcsinálásról. Ahhoz nekem nem volt se kedvem, se türelmem” – mondta. Tudtam például, hogy sokat utazott, megjárta Japánt, Amerikát és Európa több országát, részben hivatalos úton, részben a feleségével, a családjával.
Aztán hallok valamit, amit nem tudtam róla: gimnazista korában sikeres sportoló volt, akár sportkarriert is befuthatott volna: focizott és kézilabdázott. Első éves egyetemistaként hagyta abba, az irodalomért.
Névjegy
dr. Bakó Endre újságíró, irodalomtörténész.
Született: Derecske, 1938. február 5.
Magyar történelem szakos diplomát 1961-ben szerzett Debrecenben a Kossuth Lajos Tudomány Egyetemen.
Volt gimnáziumi tanár Hajdúnánáson, népművelő Debrecenben.
1964-1988 között újságíró.
1988-1990 között a Csokonai Kiadó Alapító igazgatója,
1990-1999 között a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztője.
1975-1990 között az Alföld folyóirat rovatvezetője is volt.