Tatár Ilona Éva költő, újságíró az „Aki engem lát, az látja az atyát” és az Újságírók a művészetek vonzásában című könyveinek bemutatójára hívta az olvasókat a Kovács Máté városi Művelődési Központ és Könyvtár a 94. Ünnepi Könyvhét alkalmából június 9-én. Tatár Éva és két volt kollégája, barátja, dr. Bakó Endre újságíró, irodalomtörténész és Erdei Sándor költő, újságíró együtt osztották meg a látogatókkal a kötetek szereplőihez fűződő kapcsolatuk fontosabb emlékeit, a hozzájuk kötődő érzéseiket, említve a rájuk meghatározóan jellemző, kiemelkedő tulajdonságaikat, rávilágítva megkapó emberi és lenyűgöző szakmai nagyságukra.
A városi könyvtár új vezetője, Tányér József köszöntőjében több könyvtári programot is ajánlott a jelenlévőknek, bemutatta a vendégeket, kiemelve: mindhárman rendszeres szerzői a Szókimondónak. A rendezvény után pedig a legújabb lapszámunkra is felhívta a figyelmet, sőt, előfizetésre méltónak is találva ajánlotta a közönségnek.
Erdei Sándor az egykori „naplós” kolléga a kedves olvasószerkesztőként idézte fel Magyari Vilmos alakját, majd a Csend forradalma című, egyetlen megjelent verseskötetéből olvasta fel a következő verset.
TÖRTÉNELEM
Kezdetben volt, hogy hittem az istent.
Őszintén és szelíd félelemmel.
Szorított rá az iskola, család,
nem törődve a történelemmel.
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
Kiforgat sarkaimból a világ.Később isten nélkül kellett hinnem.
Elvárták tőlem konok honatyák.
És fel sem fogták, hogy erőltetnek
egy középkori kategóriát.
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
Kiforgat sarkaimból a világ.Manapság hit nélkül kéne hinni.
Ez a korszerűen bölcs praktika,
ez a feltétel, hogy lehet élni,
a legvégső fából vaskarika.
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
Kiforgat sarkaimból a világ.Számonkérhetik tőlem honatyák,
hit nélkül élek réges-régen.
Nem volt szerencsém, ennyi az egész.
Biztos, hogy nem vagyok én sem vétlen,
Nap mint nap becsap, zsarol, megaláz,
Kiforgat sarkaimból a világ.Postscriptum
Ember! Ne higgy a törleszkedőknek!
Nincs senki, aki a vesékbe lát.
És ki a halált ragadná nyakon,
olyan hóhért még senki sem talált.
Bakó Endre, életének egyik legjobb barátjaként emlékezett Magyari Vilmosra, aki remek művészeti előadó és kiváló színházkritikus volt; képzőművészeti írásai és színházkritikái a debreceni helytörténet fontos dokumentumainak számítanak. Megtudtuk a kiváló olvasószerkesztőről, hogy igen erős ember volt, a baráti társaságban ő volt az egyetlen, aki még hetvenéves korában sem szedett semmiféle gyógyszert. Bakó Endre szerint legendásan jól értett a női lelki bajokhoz, a szobájában gyakran ott volt „egy nő”, akit „ő meg tudott hallgatni”.
„Beke Bercivel (Beke Albert irodalomtörténész, kritikus — B.Cs.) együtt már egyetemista korukban Adyval kapcsolatos felfedezéseik voltak. Verseket is írt, de amikor József Attilát tanulták, akkor Magyari Vili azt mondta: aki nem tud olyan verset írni, mint József Attila, az hagyja abba! Sajnos ő maga így tett, abbahagyta a versírást, idősebb korában jelent meg a már említett egyetlen verseskötete.”
Tatár Éva a Magyari Vilmossal készített beszélgetés bevezetőjéből olvasta fel a következő részletet:
Néhány évvel később, amikor már én is a Napló munkatársa voltam, s gyakori látogatója a szerkesztői szobának, azt is tapasztaltam, hogy ezt a baráti közelséget vele a szerkesztőség nagyon sok újságírója igényelte. Ha ő ott volt, a szerkesztői szoba volt az Újságírók oázisa, ahol el lehetett mondani kételyeiket, és az a ritka eset történt, hogy ezekre a kétségekre választ is kaptak. Ebben a szobában lehetett beszélni a fociról, egy színdarabról, aminek most volt a premierje, szóval mindarról, amit megírtak vagy majd később megírnak, végül felszabadultan lehetett fecsegni, ki lehetett engedni a fáradt gőzt. Miközben ő velünk folytatott, „magvas” beszélgetést, rendbe tette a kéziratainkat. A tudás abszolút birtokában javította a helyesírási, fogalmazásbeli, nyelvi hibákat. Minden nap az ő asztalán gyűlt össze az aznapi újság cikkanyaga, s ügyelt arra is, hogy a leírtak egyaránt megfeleljenek a valóságnak és az elvárásoknak. Magyari Vilmos 80 éves, és ma már nem hagyja el a lakását.
Bényei Józseffel kapcsolatos első emlékét tizenöt éves korából idézte Erdei Sándor, amikor a magyartanára javaslatára vitte hozzá a verseit. „Fantasztikus polipotenciális tehetség”-ként volt a Napló főszerkesztője, számos fontos lexikon szerzője, tíz verseskötete jelent meg. Ha az összes energiáját és idejét ez utóbbira tette volna fel, akkor hatalmas költő lehetett volna, de a versírás csak egy kis szegmense volt a tevékenységeinek — mondta Erdei Sándor, majd a Köszönöm című Bényei-verset olvasta fel:
KÖSZÖNÖM
Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.
Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,
kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.
Bakó Endre következett, aki szerint Bényei József az 1945 utáni debreceni újságírás legnagyobb alakja. Felidézte róla, hogy a lapindító értekezlet után kihallatszott a szobájából szédületes sebességű gépelésének gépfegyver-ropogáshoz hasonlító hangja, délre készen volt egy riport, egy tárca és egy publicisztika. Tanított a főiskolán, a budapesti újságok és a párt állásajánlatait azonban visszautasította. Egyszer mondott igent, a színház hívására, három évig volt színházigazgató, majd főszerkesztőként tért vissza a Naplóhoz. „A Hajdú-Bihari Napló esze volt.” Erdei Sándor véleményét osztva állapította
meg ő is: „ha nem szórta volna szét magát, akkor valamiben nagyon nagyot tudott volna alkotni”.
A könyvben Bakó Endre a harmadik újságíró, akivel a 80. születésnapja alkalmából beszélgetett Tatár Éva, aki a bevezetőből a következő részt olvasta fel:
Debreceni írástudó, ha lenne „debreceniség jelkép”, róla mintáznám. Elsőre ez jut eszembe, de mielőtt e minőségében elkezdeném jellemezni, magam előtt látom ahogy áll az autóbuszmegállóban, várja a beretytyóújfalui, a bakonszegi, a hajdúnánási járatokat. Indul vidékre előadást tartani: Sinka Istvánról, Gulyás Pálról, Nadányi Zoltánról, Szabó Magdáról. Zsűrizik versenyeken, ott van Hajdúszoboszlón a könyvtárban, hogy egy elsőkötetes írót bemutasson. Alelnöke volt a Bocskai István Hagyományőrző Egyesületnek. Tősgyökeres debreceni, annak ellenére, hogy Derecskén született. Jól ismeri a város hétköznapjait és ünnepeit, hiszen világéletében újságíró volt, krónikása a városnak, a megyének, és ma is az. Nemcsak ismeri a város történelmét, irodalmát, hanem szereti is ezt a várost. Erről persze nem nagyon lehet vallomásra bírni, „nem vagyok lelkizős fajta”, mondja ilyenkor, de minden cselekedetében ott van a városa iránti elkötelezettség, a tenni akarás. Ott ül évtizedek óta az egyetem könyvtárában, és kutat, ott ült a Csokonai Színház premierjein, az egyetem tudományos ülésein. Ötödik emeleti panellakásban él,
sosem volt autója, van egy tenyérnyi kertje Debrecen határában, ahol gyümölcsfákat gondoz és pihenésképpen focimeccset néz. Ja, és nagyon szeret anekdotázni. Bakó Endre irodalomtörténész —, „amióta megkaptam a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Toldy Ferenc-díját, bátorkodom ezt a címet is használni” — a Hajdú-Bihari Napló egykori főszerkesztője, a Csokonai kiadó alapító igazgatója februárban volt 80 éves.
Ezt öt évvel ezelőtt írta Tatár Éva, a Szókimondó 2018. áprilisi számában jelent meg. Erdei Sándortól megtudtuk az elképesztő genetikával bíró Bakó Endréről, hogy „nagy súlyú munkásságot tett le az újságírás terrénumán”, hasonlóan jelentős az irodalomtörténészi munkássága, de a könyvkiadást is ide sorolhatjuk, hiszen a Csokonai Könyvkiadó alapító-igazgatója volt évekig, neki köszönhetően, „számos fontos mű került az olvasók asztalára”. Húsz saját könyve jelent meg, ebből tizennyolc irodalomtörténeti mű.
Bakó Endre irodalomtörténeti életművének jelentősége abban áll, hogy nagymesteri szinten foglalkozik az irodalom kismestereivel, azokkal az írókkal és költőkkel, akiket alig vagy egyáltalán nem említenek a szakirodalomban. Ezáltal valóban hiánypótlók az alázattal végzett, alapos kutatást és rengeteg időráfordítást igénylő, pontos, precíz munkájának eredményeként megjelent kötetei és írásai. Felvállalva ezzel a „nagyokkal” foglalkozó irodalomtörténeti elit tevékenységétől, témáitól való különbözést is, ennek minden hátrányával együtt. A Szókimondóban is rendszeresen publikálja tanulmányait, 2008 októbere óta (amikor Szép Ernő és Nadányi Zoltán barátságáról írt) hozzávetőleg nyolcvan alkalommal volt szerzője lapunknak. Nekünk, szoboszlói olvasóknak ezek közül kiváltképp kedvesek a Szép Ernővel foglalkozó írásai.
Bakó Endre felidézte Bartha János professzorának válaszát, amikor a doktori témájaként Nadányi Zoltánt kutatta, miszerint a professzor nem tudott segíteni, mivel ők az egyetemen az óriásokkal foglalkoztak. Ő azonban úgy döntött, hogy „kisebb jelentőségű írókkal szeretne foglalkozni, akik azonban a maguk módján értékek”.
Bakó Endre Szabó Lőrincről írta a szakdolgozatát, ennek kapcsán idézte Erdei Sándor Szabó Lőrinc: A hitetlen büntetése című versét, egyfajta átkötésként Tatár Éva másik, a hitélet tanúságtevőivel készített interjúit tartalmazó könyvéhez. Az előszót Fekete Károly püspök írta, amire nagyon büszke a szerző. Erdei Sándor szerint a püspök úr „komolyan vette az ajánló írását, a gesztust, nemcsak szívességből adott néhány udvarias, kellemkedő mondatot, mint általában szokták tenni”.
Tatár Éva felolvasta bevezetőjét, azt az írást, amelyben elmesélte, hogyan kezdődött e sorozat, amikor Kovács Gábor, a Szókimondó alapító-szerkesztője megjelent nála egy anyák napi ebédfőzés közben azzal, hogy Csiha Kálmán erdélyi püspök prédikációja hamarosan kezdődik a református templomban, interjút kellene vele készíteni. A kifogásokat meg sem halló Gábor végső érve ez volt: „De újságíró vagy!” E nyomós indoknak köszönhetően később ebédelt azon a vasárnapon a Lánczky-család.
Így kezdődött. Mélyen a lelkemig hatott a Csiha püspök úr anyák napi prédikációja: mint anya megdicsőültem, mint ember elgondolkodtam, és mint újságíró szerettem volna mindenkinek elmesélni. Megtörtént. Később pedig, ha lehetőségem adódott egy lelkipásztorral beszélgetni, megragadtam az alkalmat. Nyugdíjas újságíróként a véletlen segített. A Szókimondóban, Hajdúszoboszló kulturális folyóiratában jelentek meg az interjúk. Sajnos a folyóiratot kevesen olvasták, de én szükségét érzem, hogy beszélgetőpartnereim gondolatait nagyon sokan megismerjék, mert ők a hitélet tanúságtevői. Ezért született ez a vékony kis könyv.
Az idézett bevezető után a szerző hozzátette: „Igen, lehet hinni Istenben, lehet hinni egy eszmében, lehet hinni emberekben, lehet hinni önmagunkban, de kételkedni mindig kell. Az a véleményem, hogy a kételkedés talán a legfontosabb az életben, mert a kételkedésből születnek a nagy igazságok.”
Majd Tőkés László Tatár Évának írott levelét tolmácsolta Erdei Sándor:
Kedves Asszonyom!
A napokban íróasztalomon találtam az „Aki engem lát,az látja az Atyát” című interjúkötetét. Igazi meglepetést jelentett számomra. Már-már meg is feledkeztem egykori beszélgetésünkről. Fogadja őszinte köszönetemet a könyvecskéért, melynek alanyai között szerepelni megtiszteltetést jelent. Néhány éve nyugdíjba mentem, majd európai mandátumom is lejárt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács élén folytatom közéleti tevékenységemet. Váradon élünk. Eme nehéz időkben változatlanul nagy szükség van megtartó Istenünkbe vetett hitünkre. Szeretettel küldöm az új esztendőre szóló jókívánságaimat.
Nagyvárad, 2023. január 9.
Tőkés László
Utóirat: Örömmel olvastam Erdei Sándor és Csohány János könyvismertetőjét. A Szókimondó révén igyekszem célba juttatni soraimat.
Ötvös Lászlóról emlékezve Bakó Endre felidézte, hogy a hatvanas években már közölte cikkeit a Naplóban. Ötvös László a debreceni Népi Írók Baráti Körének vezetője is volt, ahová többször is hívta, előadásokat tartott. A lelkész irodalmi tanulmányait pedig őhasználta több alkalommal is.
A testnélküli lélek valószerűtlenségéről megfogalmazott, határozottan kinyilvánított véleményével kissé meglepte a közönséget Bakó Endre, mire válaszul Erdei Sándor saját recenzióját idézve elmondta: „Messze földön híres bibliagyűjtőként is számon tartják a nyugalmazott lelkészt, akinek soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a materialistáknak lehet igazuk. Világossá vált számára, hogy a materialistáknak a mienkhez hasonló hitük van, írta, a különbség az, hogy mi az élő Istenben hiszünk, ők pedig egy feltételezett dologban, nevezetesen, hogy az anyag örök.”
Tatár Éva a beszélgetésük utáni érzéseit idézte: „A beszélgetés hivatalos része befejeződött, ezután sokáig csak emlékeket idéztünk, nánási történeteket meséltünk, fiatalkorunkból, a családról, ismerősökről. Olyan beszélgetés volt ez, amit már nem a nyilvánosságnak szántunk, és tartott órákon át. Hazafele még sokáig a fülembe csengett a falióra hangja, békét, nyugalmat hozott, ott lebegett velem az autó utasterében, és arra a két emberre emlékeztetett, aki mellett a jóságban, a szeretetben hinni tudtam.”
Remekül szerkesztett könyvbemutatón vehettünk részt, Erdei Sándor finomhangolású érzékkel időzítette a váltásokat, Bakó Endre színes és érdekes visszaemlékezései, szédületes tárgyi tudása lebilincselő volt, Tatár Éva, a könyvek szereplőivel való kapcsolatát bemutató idézetei pedig felkeltették az érdeklődésünket a két könyv iránt.
Megjelent a Szókimondó 2023. júniusi számában.