A fények tiszták, a színek szikrázóak, feloldódnak a formák, a kontúrok, és emlékeztetnek az örömre.
Debrecen. Bár középiskolás kora óta folyamatosan festett, részt vett művésztelepeken, jelen voltak a képei csoportos kiállításokon, Rácz Imre mindig a tanítást helyezte előtérbe. Harmincöt évvel ezelőtt szerzett matematika rajz szakos diplomát, 1987-ig a Debreceni Eötvös utcai általános iskolában tanított, azóta a Debreceni Egyetem gyakorló általános iskolájának tanára. Debrecenben és Hajdú-Bihar Megyében általános és középiskolai rajz szaktanácsadói feladatokat lát el. Rácz Imre csak az utóbbi tíz évben döntött úgy megpróbál egyensúlyt teremteni a két tevékenység, a tanítás és a festés között.
– Hajdúböszörményben született ott is érettségizett. Eldöntötte-e már diákkorában, hogy tanár lesz, vagy arra gondolt, hogy a művészpályára való felkészülésben segíti majd a tanári pálya?
– Eredetileg a képzőművészeti főiskolára akartam jelentkezni, de a tanári pálya is vonzott. Azt is tudtuk, hogy sokaknak kétszer, háromszor is kell jelentkezni, mire felveszik. Erre nincs nekem időm, lehetőségem, hiszen édesanyám súlyos beteg volt. Ha igazán tehetséges vagyok, az úgyis kiderül. Elvégeztem Nyíregyházán a Bessenyei György Tanárképző Főiskolát. Nagy lelkesedéssel kezdtem el a rajztanítást, városi rajzszakkört vezettem, és hangsúlyt fektettem a tehetséggondozásra. A Kossuth gyakorló iskolában pedig szinte másfél álláshelyet töltöttem be. Akkor még több rajzóra volt, és teljes energiámmal a tanításra koncentráltam, még a szakköröket is lemondtam. Később bizonyára ezt a munkát is bekalkulálták, amikor sikeresen pályáztam és megkaptam a rajz-szaktanácsadói megbízást. S bár rajzoltam, festettem mindig, de egyre kevesebb időm maradt a képeimre. A debreceni virágkarneválra 1983-tól 2006-ig minden évben kompozíciókat terveztem és kiviteleztem. Alkalmanként grafikai feladatokat is végeztem. Egyik rajzolója voltam a Hungarolinguanak, a Debreceni Nyári Egyetem oktató csomagjának, amit 52 országban használnak. Több tankönyvben szerepelnek a rajzaim, de illusztráltam a „Sző fon nem takács” című kézikönyvet és a „Gyógynövények” könyvét is. Mindez és a tanári és szaktanácsadói munka behatárolt: előadásokat továbbképzéseket, tanfolyamokat tartottam, rajzversenyeken zsűriztem, kiállításokat rendeztem, s mire észrevettem, ez lett az életem.
– A Fekete Borbála Alapítvány kuratóriuma, ezt, a gyerekek és a rajztanítás a vizuális nevelés érdekében kifejtett munkát értékelte, amikor úgy döntött, hogy ön kapja meg a róla elnevezett díjat. Az indoklásban az is elhangzott, hogy egész tevékenységével folytatója Fekete Borbála életművének. Így érzi ön is?
– Nagy megtiszteltetés ez a díj számomra. Fekete Borbálát már középiskolás korom óta ismertem, és valóban nagy hatással voltak rám a munkái. Képeinek a tisztasága, kiegyensúlyozottsága, kompozíciós rendje, és színvilága egyaránt hatott rám.
– Fekete Borbála tíz évig megyei általános iskolai szakfelügyelő is volt. A szaktanácsadó feladatai azonosak a korábbi a szakfelügyelői feladatokkal?
– Nem egészen. A szakfelügyelőnek ellenőrzési joga is volt, a tanácsadó feladata a segítségnyújtás. Különösen az elején, ’95-től nagyon sok iskola kért segítséget. A megyében majdnem minden általános iskolában jártam, és nem csak az órai munkához kértek tanácsot, hanem gyermekrajzok zsűrizéséhez hívtak, kiállítások megnyitására kértek fel. Nagyon sok időt fordítottam erre, de így nyomon tudtam követni a tehetséges gyerekeket, s próbáltam megakadályozni, hogy elkallódjanak.
– Vajon hány tanítványa választotta a képzőművészeti pályát, vagy került a művészetek közelébe?
– Nem tudom pontosan, de úgy gondolom, talán húszan – huszonöten is foglalkoznak művészetekkel: van, aki építész lett, többen festőművészek, grafikusok, rajztanárok.
– Hogyan látja a rajztanítás lényegét, feladatát, és milyenek a lehetőségek?
– A rajztanítás alapvető feladatának tartom, hogy a gyerek számára élményszerűvé tegyük a rajzolást, ebből következik, hogy sokféle anyaggal, technikával ismertessük meg őket. A legfontosabb talán, hogy a rajzból ne csináljunk elméleti tantárgyat. Sajnos, kezd egy kicsit erre billenni a mérleg nyelve, mert csökkentették a rajzórák számát, így a rajztanárnak egyszerűbb valamit előadni, közölni a diákokkal. Nincs arra lehetőség, hogy érdemben megtartsa a rajz órát. Mire a diák kipakolja a rajzeszközöket, mire a tanár elmondja mi a feladat, már pakolhat is össze, festésre nincs idő. Az alsó tagozatban még nincs gond, ott van heti két óra. De felső tagozatban heti egy óra nagyon kevés. Nekem szerencsém van, a mi iskolánknak sikerült heti másfél órát „kiszorítani”. Ez azt jelenti, hogy jó szervezéssel kéthetente két órát tudok tartani. Sokszor elmondtam, leírtam már, a rajzolás, a festés a gyerek fejlődése érdekében megkerülhetetlen. Alsó tagozatban a rajz az írás és a gördülékenyebb beszéd kialakításában segít, ötödik, hatodikban még nem tudja lerajzolni, amit lát, de fogékony a különböző technikákra: festésre, tollrajzra, pasztellezésre, linómetszés stb., s ezzel ébren lehet tartani az érdeklődését fel lehet kelteni a kíváncsiságát. Hetedik, nyolcadik osztályra kibontakozhat a gyermek gondolkodásának és látásának összhangja, látásmódjának őszinte spontaneitása, ami az egyéniségét tükrözi. A rajztanításnál a követelmények nem követhetőek úgy, mint a például a történelemnél vagy a matematikánál, de a gyerekek személyiségfejlődésében meghatározó tantárgy. A fejlesztő pedagógusoknak is fontos módszere a gyerekek „rajzoltatása”. Hajdúböszörményben Bíró Ferenc volt a rajztanárom, az ő módszerei nagyon hatottak rám: hallgatással tudott nevelni, tanítani. Nézte a rajzot, s talán öt percig sem szólalt meg, aztán mondott három dicsérő mondatot, de pontosan tudtam, mit rontottam el, mit kell kijavítanom. Valahogy így kell rajzot tanítani, teljes odafigyeléssel, beleéléssel.
– Tanárai, mesterei közül kik voltak még önre hatással?
– Már gimnazista koromba bekapcsolódtam a Debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészetei Kör munkájába, ahol Bíró Lajos, Félegyházi László és Török Anikó festőművészektől nagyon sok szakmai segítséget kaptam. A főiskolán Valkovits Zoltánnak a művészi és tanári munkája ma is példaként szolgál. Ő mondta azt, hogy a rajztanár csak akkor tud hiteles maradni és akkor tudja jól ellátni a feladatát, ha ő maga is folyamatosan alkot. Horváth János a módszertanra, Bényi Árpád festői, képalkotói gondolkodásra tanított.
– Módom volt megfigyelni, ahogy a saját kiállítását rendezte. Amint egyre több kép került a falra, annál jobban éreztem, hogy ebben a teremben valami történik, de nem jöttem rá, mi az, csak valahogy jobb kedvem lett. Másnap jutott eszembe, hogy mire felkerültek az olajképek, pasztellek a falra, fénylett az egész terem.
– Amint ön is érzékelte, a festményeimben a fény játszik főszerepet, a napsütés, amiben feloldódnak a formák, elvesztik konkrét alakjukat, kontúrjukat, csak színes foltok maradnak, s azok válnak a kép alkotóelemeivé. A tárgyak, a házak, a kerítések, a fák, a fényben érzelmekkel telnek meg, amelyek a nézőket is megérintik. A valóságos forma és a minimál art között helyezkedem el, hiszen tudatosan arra törekszem, hogy kevéssel többet mondjak, hogy ne legyen a képen semmi, ami felesleges, vagy megoldatlan.
– Hogyan éli meg az alkotás folyamatát?
– Mindig egy valóságos élményből vagy egy gondolatból indulok ki, és 70-80 százalékát képzeletben megfestem. Eldöntöm, legyenek-e tagolások, hogy jöjjenek az ívek, milyen színekre helyezzem a hangsúlyt, hol lesz a kép központja. Mindezt fejben eltervezem. Sokszor skiccet is csinálok, főleg a kompozícióról. Majd amikor elkezdem festeni, arra törekszem, hogy friss, lendületes maradjon a kép. Hogy a végeredménynél úgy tűnjön, ezt gyorsan megfestették. Holott nem így van, sokszor csak „feldobom” a képet és két napig hagyom száradni. Amikor újra előveszem, nem mindig tudom, vagy nem mindig van kedvem folytatni. Néha eltelik egy fél év is, mire befejezem, vagy újra festem.
– Izgalmas az ön festészetében a színek és a napfény kölcsönhatása. A formákról a fényben már beszéltünk. Hogyan változnak a színek a napfényben?
– A festői világomban a kiindulási pont Hajdúböszörmény. Ha megnézzük a képeimet, azt láthatjuk, hogy ott vannak a böszörményi hatalmas fák, a fehér, sárga öreg házak, a tájba illően sötétebb tónusú kerítésekkel. A fény beszűrődik közéjük. Ezt az élményt gondolom én tovább a színekkel is, sokszor a színeket meg is személyesítem. A sárga, a narancs, a barna különböző árnyalatai lenyűgöznek. Nem tubus színeket, hanem tört színeket használok. A színeknek alárendelem a formákat, szeretem, hogy ha a zárt formára, átkúszik, rácsúszik egy szomszédos szín.
– Nagyon tiszták, világosak a képei, ez mára a festői stílusának részévé vált. Számomra az alkotásai hiteles művész és bizakodó ember benyomását keltik. Ön milyen stílusjegyekkel illetné festészetét?
– Nagyon fontos nekem, hogy tisztán tartsam a palettámat. Előfordul, hogy egy kép festése közben háromszor is teljesen lemosom, hogy ne koszolódhassanak el a színek. Optimista ember vagyok, meggyőződésem, hogy a képeim azt mutatják meg, amit én gondolok, ahogy én látom a világot: mindenre van megoldás. Ebből talán az is következik, hogy a festészetem érzelmeken alapul, lírai és expresszív.
– Egyik méltatója azt mondta, hogy amikor Rácz Imre elkezdett hinni a fényben, akkor kezdődött az igazi festői útja, de azt is érzékeltette, hogy ez a fény belülről jön.
– A színeknek és a fényeknek meghatározó szerepük van a képalkotásomban, azaz a gondolataim, érzelmeim kifejezésében. S ha mindezeket színekbe és fényekbe tudom öltöztetni, reménykedem, hogy a látvány a nézőkben is emlékeket idéz, érzelmeket vált ki.
Megjelent a Hajdú-Bihari Napló 2016. november 17-i számában.