Kedves József,
fogalmam sincs, lehet-e, tudok-e hozzád szólni most, hogy állítólag már nem vagy, hogy kiiratkoztál az élet könyvéből. Nincs ember, aki tudná: van-e túlvilág, létezik-e valahol a lelked vagy az elméd, látod-e most, hogyan keresgélem a szavakat, hogyan próbálok a szavaimmal megfelelni, leginkább Neked.
Vagy úgy van, hogy a halál totális megsemmisülés, s Te már fekszel felhőtlen öntudatlanságban, élettelenségnirvánában, a nemlét gyönyörű szamádijában? Fekszel gondtalanul és gondolattalanul (Te, akinek a gondolat volt a mindene?), a megsemmisültek felelőtlenségével, s mindegy már Neked, hogy mit írok? A halhatatlanság nem más, mint az emberek gyarló emlékezete? Egyáltalán: képez-e értéket a halhatatlanság, képez-e értéket az, ha sokan és sokáig emlékeznek ránk? Van-e olyasvalami vagy -valaki, aki tényleg halhatatlan, múlhatatlan?
Szerintem Te halhatatlanná dolgoztad-írtad magad, sokan vélik ezt így, barátaid, tisztelőid. Ha a mai egyébiránt költészetellenes időkben a költészeted nem is állná az időt, állják majd termetes lexikonjaid, alkotócsoportok helyett, küldetéstudattal létrehozott, hatalmas könyvvállalkozásaid. Egyik utolsó alakja, „mamutja” voltál azoknak a debreceni szellemóriásoknak, akik kiemelkedtek a barbaricumi televényből, amely szellemmagaslatokat Vas megyéből és Budapestről is lehetett-lehet látni. Sokan ismertek Téged az országban is; amikor Budapesten újságíró-iskolába jártam, irigyeltek miattad, országos és szakmai lapokban eszméltető írásaid jelentek meg, amelyek kiemelkedtek bátorságukkal, világosságukkal, progresszív szellemiségükkel az elvtársújságírásból.
Nagyon sokat tettél Debrecenért; amikor Borsodból ide kerültél, a neofiták igyekezetével váltál cívissé, s erős-karakteres képviselőjévé a debreceni érdekeknek. Jólesett volna, ha olykor-olykor megköszöni ezt Neked a város, de nemigen tette, főleg nem a rendszerváltozás után. De Te ezt megértetted, hisz „végül is pártlapfőszerkesztő voltam, s tagja a párt megyei végrehajtó bizottságának” – mondtad egyszer.
Sok mindent lehetett szeretni-értékelni Benned. Például azt, hogy mindig igyekeztél felkarolni, támogatni a tehetséges fiatalokat. Asszertív egyéniség voltál tehát, úgy tudtál érvényesülni-boldogulni az életben és szakmai téren, hogy közben nem kaszáltál el másokat. Neked bőven jutott a tálentumokból, az életrevalóságból, nem volt szükséged arra, hogy mások elgázolásával jussál előbbre-magasabbra. Ez sértette volna az ízlésedet, a morális érzékedet, jut eszembe: Budapesten etika-esztétika és könyvtáros szakon szereztél diplomát 1974-ben. Szeretted József Attilát, akinek szinte minden szava szállóige, aranyigazság ma már: „Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgy is, / mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is.”
Nehéz volt veled a lépést tartani, nem is igen tudtuk. Amikor – a megyei napilapnál – főszerkesztőként nagy nehezen rá tudtál bennünket állítani egy útra, programra, Te már rég más útban-programban gondolkodtál, s türelmetlenül tekintettél a rugalmatlanságunkra, kisszerűségünkre.
Például azt is lehetett szeretni-értékelni Benned, hogy nem voltál haragtartó. Ha valakivel összerúgtad a port, esett hangos szó is a fehér abrosz mellett, de másnap mintha mi se történt volna.
Nagyon mélyek voltak az ismereteid irodalomról és történelemről, s a megye kultúrájának múltját is kitűnően ismerted. Kitelt belőled egy költő, egy újságíró, egy tanár, egy szerkesztő, egy helytörténész, egy színházigazgató (voltak művészek, akik abban a két és fél éves érában érezték legjobban magukat a debreceni Thália-templomban, amikor Te voltál a direktori székben), s hány helyen voltál elnök és ülnök, titkár és alelnök, bizottsági tag.
Imponáló volt a memóriád, még nemrég is soroltad egy hajdúnánási író, Gulyás Gábor érdemeit, mások a nevét sem hallották, de Te azt is, hogy jelentősek voltak a műfordításai, Catullus verseit magyarította. Mondtam egy regénycímet, s Te vágtad rá: ezt Rideg Sándor írta.
Pedig nem is láttál már, a vaskos címeket sem tudtad kisilabizálni, de Te így is, redukált körülmények között is tudtál nagy értékeket teremteni. A keleti bölcselet azt mondja az embernek: légy észrevétlen átvonuló. Te nem voltál észrevétlen átvonuló: teremtettél, alakítottál, rengeteget dolgoztál; sokan sokáig tudni fogna rólad. Megjelent tucatnyi versesköteted, mások költeményeiből „koszorút fontál” sok-sok klasszikus szépírónak Sinka Istvántól Krúdy Gyuláig, Tompa Mihálytól Ratkó Józsefig, irodalomtörténeti riportkönyvet írtál a magyar írók pereiről, portrékötetet a huszadik század sok jeles debreceni színészéről, adattárat adtál ki a debreceni színháztörténetről, a debreceni irodalom múltjáról és jelenéről, a megye képzőművészeti életéről, Ecset és plajbász címen közreadtad művészeti írói munkásságodat, Holló Lászlóról két könyvet is megjelentettél, az olvasók elé tártad az ötvenes évek rigmusköltészetét, s felsorolni is sok lenne, hány antológiát, gyűjteményt, válogatást szerkesztettél. S amit írtál, cselekedtél írástudóként, azt nem csak a lokális radar érzékeli, annak az egész magyar kultúra aspektusából tekintve is súlya van.
Hiába voltál íróember, nemcsak alanyban és állítmányban gondolkodtál, hanem igen is: népben, nemzetben is, mert úgy gondoltad, hogy az irodalom ne lom legyen az irodában, hanem ható-teremtő közeg, amivel szépíteni-javítani lehet. Ezt a moralitást még kisdiákként a Petőfi-versekkel szívtad magadba.
Popper Péter azt mondta: nem tudjuk, van-e Isten, van-e túlvilági büntetés és jutalmazás, de úgy kell élnünk, mintha lenne. Úgy járunk jól, ha számolunk azzal: lesz majdan az életünknek egy transzcendentális mérlege. Kísérleteztél az istenhittel, mert láttad, mennyivel könnyebb azoknak, akik hinni tudnak. Ennek a küzdelemnek az lett a vége, hogy beismerted, nem megy, nem tudod magad hitegetni egy hatalmas Isten jelenlétével, aki minden tehertől megszabadít, s aki minden örömmel ellát. Pedig akartad a kötődést, hisz oly’ erősen kapcsolódtál a cívis protestáns kultúrához, s büszke is voltál arra, hogy sem a magyar nyelvet, sem a magyar szellemet, gondolkodást nem lehet elképzelni a protestáns Szent Biblia nélkül. Azt is láttad, hogy a hit illik egy lírikushoz, a Biblia az irodalom csúcsa, költőnek való a szó, a teremtő ige. Egy korszakban voltak „hites” verseid, hittél hitetlenül Istenben, hogy aztán végül beismerd a kudarcot, nem megy.
Mindig csodálkoztunk azon, hogy a legtöbb versed szomorú, mi fájhat egy ilyen sikeres, karrierorientált embernek, tanakodtunk, akinek szinte minden sikerült, amibe belevágta a fejszéjét. Aztán többen megértettük, hogy Te valahol mindig magányos voltál, az embersűrűben is, meg aztán az élet sok csatáját az ember egyedül éli-vívja meg, nem beszélve a megintcsak József Attila-i élményről: „az ember végül egy szomorú, vizes síkra ér”. Ez a „szomorú, vizes sík” nagyon sokszor kísértett Téged.
Meg az is kitelt Tőled, hogy két kitűnő gyermek szerető apja légy. És szerető férj. Amikor Erzsike befejezte látogatását a Földön, a Te életed már nem ért egy fabatkát. Próbáltuk benned tartani a lelket, de hát velünk csak többen voltunk a szobában, az ő hiányát nem sikerült kiheverned. Vakon, az elgyengülés végső szakaszában léteztél az utolsó néhány hónapban, s csak olykor volt már koponyádban eszmélet a nagyhegyesi idősotthonban, amikor egy este azt mondtad: nagyon reméled, hogy nem ébredsz fel másnap reggel. S valahogy így történt. Még ez is – ahogyan végül is elgondoltad, vágytad.
Te most elmentél (s „a gyereknek kél káromkodni kedve”), de sokak tudatából-szívéből nem távozol soha. Úgy tűnik, mintha kihátrálnál a nemlétbe, de sokan majd nem fogunk tudni meglenni vaskos könyveid nélkül, mindennapi eledelünk lesz. Olyan írástudó voltál, akinek az irodalom nem betű, hanem cselekedet és felelősség, aki igyekezett megvalósítani a szó és tett egységét, harmóniáját. Vezéralak voltál, de még a régi fajtából, aki a csatában legelöl vágtat, s nem bunkerből irányít, hogy csak ő maradjon életben vereség esetén.
Minden tapasztalat és ráció ellenére nekem úgy tűnt, hogy Te sohasem fogsz meghalni, rajtad nem lesz úrrá „a halál nagy csöndje”. Néha azt szeretnénk, ha a Teremtő kivételezne a nekünk kedves emberekkel, de nem teszi. Borzasztó, hogy még egy olyan embernek meg kell halni, mint Bényei József.
Nem tudok Rólad múlt időben szólni, dacolva a Teremtővel szeretnék örökéletet szavazni neked. Halhatatlanságra ítélnek bizonyos munkáid és az itt maradott tisztelők, mert Te a nem felejthető emberek közé tartoztál-tartozol, sokakkal egyetemben közfelkiáltással örökéletre ítélünk Téged.
Megjelent a Szókimondó 2017. szeptemberi számában.