Elrejtett álmok, mesék, gondolatok megfejtésére invitálnak Török Anikó átlényegített képei.
– A gyermekkori emlékek mélyen beépülnek az alkotók művészetébe. Osztod ezt a megállapítást? Ha igen, mely emlékeidet tartod fontosnak a festői világod kialakulásában?
– Gyerekkoromban édesanyám a testvéremmel együtt rendszeresen elvitt bennünket a Déri Múzeumba. Tehát olyan nagy festők, mint Munkácsy, Szinyei, Holló és a többiek képein nőttem fel. A képtárban nagyon kvalitásos anyag volt. Emlékszem, milyen óriási izgalommal közelítettem mindig a Munkácsy teremhez. Az Ecce Homo hatalmas alakjai úgy hatottak rám, mintha élnének. Félelmetes volt és gyönyörű. Már akkor eldöntöttem, hogy festő leszek. Szerénytelenül hangzik, de fiatal korában az ember a nagyokhoz méri magát, azt gondolom, akkor még ez megengedhető. Gyermekkori emlékeim közzé tartozik az a nagyméretű olajkép, amelyik a szobám falán volt. Néha ma is eszembe jut és szeretném újra látni, de sajnos már nincs meg.
– Debreceni vagy, a középiskolát is itt végezted, mikortól számítod a festői pályád kezdetét?
– Igen, tősgyökeres, a Honvéd utca 35. szám alatt volt a szülőházam, amit azóta lebontottak. A Csokonai gimnáziumban érettségiztem, de már második gimnazista koromban megtudtam, hogy a Debreceni Művelődési Központban működik egy képzőművészeti kör, amelynek Veres Géza és Nagy Ferenc festőművészek voltak a vezetői. Jelentkeztem, és a felvételi beszélgetés után elém tettek egy hatalmas tárgyat, egy gipsz fület, azt kellett lerajzolni. Felvettek, és 1962-ben elkezdődött a rajzolói-festői pályám. Még diákként megrendezhettem az első önálló kiállításomat is.
– Innen egyenes út vezetett Egerbe a tanárképző főiskolára, ahol rajz-földrajz szakos hallgató lettél. A főiskolai években ki volt a mestered, és mi az, amit tőle tanultál, s máig vezérli munkásságodat, pedagógiai gyakorlatodat?
A főiskolán minden időmet a rajzteremben töltöttem. Blaskó János festőművészt szeretném kiemelni. Ő egy tiszta ember volt. Naivan hitt az emberek jóságában, tisztaságában, a szakma értékében. A tanítást szolgálatnak tekintette, s tisztelte a tanítványait, a korrektúrák során mindig azt emelte ki, ami jó a rajzon, végül az is kiderült, ami nem jó, de a tanítvány boldog volt, mert azt érezte, nagyszerű, amit most rajzoltam, de később mire leszek még képes! Nagyon remélem, hogy ezt a módszert sikerült átmentenem. Ha a tanári pályán olyan helyzetbe kerültem, hogy nehéz problémát kellett megoldanom egy diákommal kapcsolatban, mindig Blaskó mesteremre gondoltam, hogy vajon ő mit tenne.
– Először két általános iskolában, Hajdúböszörményben majd Balmazújvárosban kezdted a pályádat. Később a Debreceni Református Hittudományi Egyetem elődjében, a főiskolán tanítójelölteket tanítottál. Mint rajztanár, mit tartottál a legfontosabb feladatodnak?
– Hogy a fogalmi gondolkodás mellett, vagy azzal párhuzamosan kialakítsam tanítványaimban a vizuális gondolkodást. Azt a fajta vizuális olvasást, amellyel elemezni, értelmezni tudják a világot és a műalkotásokat. Ezt sokféle módszerrel lehet megtanítani, például a tanítóképző főiskolásokkal először montázst csináltunk. Rengeteg különböző színű papírból létrehoztunk egy-egy „művet”. Kiállítottuk és elkezdtük vizuálisan magyarázni: milyen a kompozíciós rendje, a ritmusa, a vonalvezetése, a fraktúrája, és így tovább. Vagy például vizes alapra tust folyattunk, s kértem a hallgatókat, irányítsák úgy, hogy fa legyen vagy ház legyen stb. Elkezdtük elemezni, s lassan megtanulták ezt a nyelvet, s azt is, hogyan kell egy bontott forma mellé egy nyugodt formát tenni, mert minden csak ellentétével együtt igaz.
– Debrecenben a képzőművészeti kör, és a fiatalok stúdiója mellett 1967-ben megalakult a megyei rajztanári stúdió, amelynek vezetője Fekete Borbála rajztanár festőművész volt. Te is aktívan bekapcsolódtál a munkába.
– Mint fiatal rajztanárnak, nagy segítséget jelentettek, és nagy élményt adtak ezek a foglalkozások. Fekete Borbálának, mint megyei rajzszakfelügyelőnek, országos kitekintése is volt, felmérte, hogy milyen új törekvések vannak a rajztanításban. Név szerint összegyűjtötte a rajztanárokhoz, a festőkhöz kötődő új módszereket, megszervezte az ország különböző településeire az utazást, az óralátogatásokat. A megyében is állandóak voltak a bemutató órák, igyekeztünk beilleszteni az új törekvéseket. A célunk a rajztanítás megújítása volt. Később én is a stúdió egyik szakmai vezetője lettem.
– A közelmúltban vetted át a Fekete Bori-díjat…
– Nagyon örülök, hogy ezt a díjat azok kapják meg, akik a tanári munka mellett önálló alkotók is. Jóleső érzéssel vettem át, hiszen nagyon tiszteltem Borikát, később együtt tanítottunk a főiskolán. Kiváló, példamutató kolléga volt.
– Milyen korszakokra osztanád festői munkásságodat?
– Későn érő művész vagyok, ezért nem szívesen korszakolnám a festészetemet. Az igazi stílusomra, ha úgy tetszik, festői világomra az 1980-as évek közepén találtam rá.
– Tehát a főiskola elvégzése után eltelt 15 év az érlelődés, kísérletezés időszaka volt?
– Míg a főiskolán éjjel-nappal rajzoltam, ezekben az években éjjel-nappal tanítottam. Egyre kevesebb időm volt, de azért festettem, kiállítottam. A tanítás mellett több szakkört is vezettem, bekapcsolódtam az akkor már Bíró Lajos vezetésével működő Medgyessy Ferenc képzőművészeti kör munkájába. Itt tanított később Félegyházi László festőművész is, ők határozták meg a kör szellemiségét.
– Ez a két mester milyen hatással volt rád?
– Így utólag másképpen látja őket az ember. Két nagyműveltségű, jó művészről van szó. A foglalkozásokon egy órán át rajzoltunk, aztán a szünetben – a modell ekkor pihent –, elkezdődött a beszélgetés, főleg Félegyházi és Bíró között. Csodálatos beszélgetések voltak. Félegyházi úgy idézte Krúdyt, mint más az egyszer egyet. Ott hallottam először például Thomas Mannról is, annak idején nekünk ez nem volt tananyag. De természetesen a képzőművészetről is polemizáltak.
– Félegyházi László Munkácsy-díjas festő volt, s amikor a megye egyes fiatalabb képzőművészeinek az életrajzát olvastam, feltűnt, hogy mestereiknek Félegyházi Lászlót és Török Anikót tartják. Tanítvány és mester is vagy. Melyik a fontosabb szerep?
– Mint tanítvány, nagy hálával gondolok mestereimre, és megtisztelőnek érzem, ha valaki mesterének tekint.
– Rád milyen hatással volt Félegyházi, mint festő?
– Félegyházi festőisége, erőteljes színvilága, expresszív fogalmazása mindig megragadott. S tanítványai munkáit is ebben a szellemben korrigálta, nehezen tudtuk folytatni. A korrektúráinak tanulsága azonban óriási volt, amit nem biztos, hogy abban a pillanatban érzékeltünk. Amikor azonban nyílt egy kiállítás, például a tavaszi tárlat, szinte remegve mentük megnézni, hogy vajon mit festett Félegyházi, és áhítattal néztük a képeit.
– Holló László nem hatott a művészetedre?
– Holló nagyon nagy művész volt, de nem állt közel hozzám sem a művészi felfogása, sem az expresszivitása, sem a drámaisága. De mint érték, nagy hatással volt rám. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember olyan környezetben éljen, ahol értékek veszik körül. A klasszikus épületek arányrendje, ritmusa, a képek minősége, hangulata mind beépül a tudatalattiba. Később ebből tudatosan táplálkozik.
– Hogyan találtad meg saját stílusodat, és miért a pasztellt választottad, ezt a technikát, amellyel végérvényesen és nagyon egyéni módon alakítottad ki a festői világodat?
– Az első időben a mestereim hatására festettem, de igazán akkor találtam magamra, amikor már olyan erős voltam, hogy függetlenné váltam a stílusuktól, a személyiségüktől. Kezdetben úgy él az emberben, hogy az olaj a festékanyagok királya. Blaskó főiskolai mesterem hatására én is olajjal festettem. Ő nagy, tiszta felületeket használt, én is megpróbáltam így festeni. Mestereim korán megismertettek a formák és a színek, átírásával. Ezt már fiatal festőként alkalmaztam is, amikor Tokajban voltam művésztelepen, s az utcasort festettük. Úgy írtam át, hogy az én házaim olyanok lettek, mintha élnének. Például, mintha az ablak egy szem lenne. Nem úgy, mint a szürrealisták, hogy egyszerűen egy szemet rajzolnak a házfalra. Ablak volt, de mintha szem lenne. Amikor tanítani kezdtem, a gyerekeknél a pasztellt használtuk. Jobban korrigálható átmenet a festés és a rajzolás között. Egy idő után én is megéreztem, hogy a pasztell az én világom. Nem szeretem a kemény formákat, a pasztell képen a kontúrok lehetnek lágyabbak, hiszen a pasztell egyszerre vonal is, folt is, egymást kihangsúlyozva élnek a képen. Együtt lehet játszani velük, együtt alakítják a formát.
– Miután csak 1985 utáni képeidet ismerem, egyértelművé vált számomra, hogy ezeknek az eredője a romantika, s talán a szentimentalizmus, de egyértelműen szimbolistáknak mondanám. Nagy Mária művészettörténész írja „a szimbolista festők már nem a valós világ, hanem álmaik, képzeleteik megjelenítésére használják a pasztellt.” A te képeid ilyenek.
– Igen, de ez nem tudatos nálam. Hogy milyen témát festek, ahhoz két dolog szükséges: első a hangulati indíttatás, amely belülről jön, s ez határozza, meg mit veszek észre a világból, a hangulatomhoz milyen formák társulnak. Képeimen az ember és a természet találkozását szeretném megmutatni. A természet formáival dolgozom, nem absztrakt alakzatokkal. Azonban a színeket és a formát – akár emberi alak, akár egy fa, ház vagy épp egy kagyló –, átírom, újra és újra, mindaddig, amíg azok elvesztik alaptulajdonságaikat, s színben, formában valami mássá válnak, szimbólumokká.
– Ezek a szimbólumok pedig álmokat, meséket, Krúdy-s ködgomolyban formálódó alakok vízióját jelenítik meg, s megérintik a nézők érzelemvilágát, hangulatát, mindazt, amit el akartál mondani.
– Szeretném, ha a nézők nem csak azt látnák a képeimen, hogy itt van egy kagyló, hanem azt is észrevennék, hogy abban a környezetben, amelyben elhelyeztem a kagylót, s színben, formában átírtam, már valami mást jelent, amit a nézőnek kell megfejteni. A festőtől függ, hogy el tudja-e indítani a nézőt az általa megfestett világba, azonban, hogy meddig jut el, az már a néző lelki alkatától, felkészültségétől függ. A képeim mindig az emberi gondolatról szólnak, amely szünet nélkül születik, s dolgozik az emberi agyban. Valaki azt mondta nekem, hogy komoly szellemi munka nézni a képeimet. Ezt a kritikát büszkén vállalom.
Megjelent a Hajdú-Bihari Napló 2016. április 27-i számában.