1.
A repülőgép éles bal kanyarral fordult rá a városra. Északról még kimerészkedett a víz fölé, így az óceán felől érkezett. Balra lent az Április 25-e híd, a hatalmas, vörös acélszerkezet ível át a Tejó felett, két pillére közt kaput nyitva az Atlanti-óceánra. Nyugatabbra, innen sokkal nyugatabbra, egy másik öbölben egy formájában, színében és méretében is nagyon hasonló híd egy másik óceánra nyílik. Furcsa deja-vu.
A gép lassan befejezte a kanyarodást, és érezhetően ereszkedni kezdett. A fülében és a gyomrában is érzi az ember a gyors süllyedést, és vele a megérkezés izgalmát. Alattunk, előttünk a város, a hátunk mögött pedig végtelen hosszan elnyúlva az Atlanti-óceán. Jobbra lent, egyre közelebb az udvarán ezüstlő olajfáival a Szent György-vár, és már látszik vaskos falaival a régi katedrális is, talán a legöregebbek egyike a vén Európában. Lassan ezeréves a székesegyház, ahol a boltívek és a hatalmas márványkövek alatt lovagok és lovagkirályok fáradt csontjai porladnak. Az öles falak között imákat sóhajtottak már jóval azelőtt is, hogy a kíváncsiak és a bátrak, Diaz Bertalan és Vasco da Gama kihajóztak innen, csak mert kerestek valamit, és mert nem hagyta nyugodni őket egy makacs gondolat, hogy talán vezethet út a tengeren át is Indiába.
Előttünk és alattunk a hét dombra épült város, amelyet – úgy tartják – az emberi történelem legnagyobb vándora és csavargója, Odüsszeusz alapított egykoron. A legnyugatibb város, valaha a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának központja, a maga mediterrán rendezetlenségével, a szűk utcákon, az azulejo csempékkel borított házak közt kanyargó, régi 28-as villamossal, a Rossio tér fekete-fehér díszkövezetével és galambok lepte szökőkútjaival, a parkokkal, a virágzó narancsfákkal és a Szabadság sugárút, az Avenida da Liberdade zöld tengelyével.
Egy éles bal kanyar után Nyugat felől, a végtelen óceán felől érkezik a repülőgép. Hazaérkezés ez is, mint egykor a felfedezőké, a hét tenger csavargóié, akik bármerről érkeztek is meg, mindig Nyugatról hajóztak be Lisszabon dokkjaiba.
6.
Azt tartják, hogy az ember a szülőföldjén lehet csak igazán otthon, ahol a gyökerei vannak, amiből kinőtt, mint fatörzsből gyönge ága. Azt tartják, hogy a szülőváros marad mindig is az igazi otthon, a bázis, az örök gravitációs alappont, amiből kinő, amiből építkezhet és amire támaszkodhat az ember.
Kell, hogy legyen a világban egy hely, ahol ha megállsz, kis terpeszben, csípőre tett kézzel, az égre pillantasz, aztán le, a földre, és körbe magad körül, azt érzed, hogy biztosan állsz a két lábadon, mert itthon vagy, és mert itt a helyeden vagy a nagyvilágban. Nekem a szülőváros nem ilyen, és sosem volt ilyen. Mint ahogy egyetlen város sem volt ilyen, amihez eddig közöm volt vagy ahol eddig élni volt szerencsém. Talán mert a gyökereim – így érzem legalábbis – annyira nem egy helyre húznak.
Anyai dédnagyapám román volt, dédnagyanyám az Adriánál, Fiumében született magyar, máig rejtély, hogy miféle szél, hogy a történelem miféle vihara hozta össze őket, a Somssich-grófék szobalányát és az egykori szatócsboltost a Dél-Dunántúlon. A nagyapám Erdély legkeletibb szegletében, Bákó megyében, Gyimesbükkön született, valamikor a két háború között, onnan menekült a Dunántúlra, apai ágon pedig, legalábbis részben akár pilisi sváb is lehetek… Hogy a csillagok különös állása vagy csak a valószínűtlen véletlen tehet róla, hogy végül egy helyre fújta össze őket a szél és a történelem, nem tudom. De azt tudom, hogy nem egy dél-dunántúli kisváros földjéből gyökereztem, és nem is Debrecen cívis büszkesége határozza meg azt, hogy ki vagyok. Mint ahogyan született óbudai polgár sem lettem az ólmos évek alatt.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna meghatározó Debrecenben hírlapírónak lenni, a városban, ahol ennek oly gazdag hagyományai vannak, ahol Krúdy, Ady és Móricz Zsigmond művelték ezt a gyönyörű mesterséget. És nem jelenti azt sem, hogy ne lett volna meghatározó élmény az iskolai ünnepségre Fazekas Mihályról verset írni a gimnáziumban, így utólag visszaolvasva már akkor is meglepően pontos metrumokban, ott, az alma materben, ahol az Esti sugárkoszorú költője, Tóth Árpád koptatta a padokat jó száz évvel előttem.
És mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne jó lassan egy évtizede már abban a kerületben élni, ahol Szindbád járta az utcákat és a kocsmákat egykoron, vagy hogy ne adna valami ki tudja, honnan jött biztonságot az íráshoz az, hogy minden reggel lepillanthatok a felüljáróról a házra, ahol a Hajós élt és halt és alkotott. Ez csak annyit jelent, hogy nem itt vagyok otthon. Pontosabban nem csak itt vagyok otthon.
Régóta érzem, hogy Európában vagyok otthon, a maga egészében. A Chartres-i katedrális előtti téren állva érzem magam otthon, felpillantva a felemás tornyokra és elmerengve azon, hogy miféle elképesztő emberi teljesítmény volt képes mindezt véghezvinni, jó nyolcszáz évvel ezelőtt. És Párizsban éppúgy otthon vagyok, ősszel, a Szent Mihály útján és a Szajna hídjain, meg Londonban, a British Museumban, a Rosette-i kő előtt állva, megbűvölten nézve a sűrűn rótt görög, démonikus és hieroglif betűket a csaknem fekete gránittömbön.
És otthon vagyok Rómában is, a novemberi napsütésben a Via della Conciliazione kövein, félúton az Angyalvár és a Vatikán között, vagy Brüsszelben, a Grand-Place környéki, éttermekkel teli kis utcákban, ahol mindenféle nemzetek konyhái szerint főznek, és a pincérek kellő udvariassággal, ám visszautasítást nem tűrő határozottsággal invitálják ebédre a járókelőt. De ugyanígy az otthonlét érzetét jelenti az is, hogy álmomból ébresztve is tudom: Brüsszelben a repülőtérről honnan, melyik szintről és kijárattól indul az a busz, amelyik éppen a Schuman körtéren tesz le, hogy hol lehet Tarot-kártyát és jó pipadohányt kapni Lisszabonban, és hogy Párizsban az Operától merre kell elindulni gyalog a Vendôme tér felé.
7.
Azt mondják, kell, hogy legyen egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek, az ágyad és a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.
Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon. Felnéztem balra, a Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.