Vakarj meg egy újságírót, mindjárt kibújik belőle a szépíró. Valamikor a legtöbb költő és író zsurnaliszta is volt, az újságírás robotja jelentette számukra a megélhetést, meg annak lehetőségét is, hogy ha tolluk alól kiszökik egy vers vagy novella, könnyebben közre tudják adni. Ady, Móricz, Móra, Tömörkény, Krúdy nemcsak a belletrisztikának voltak legnagyobbjai, a sajtótörténetnek is.
A megyei napilapoknál is számos szépírót találtunk a múltban. Volt főszerkesztő, aki a versíró újdondásztanoncot a gazdasági rovatba utalta, hadd józanodjon a lelke. Tatár Ilona Éva életútján leghangsúlyosabb szakasz az újságírás, nem kis kanyart tett a kozmetikusságtól a lírikusig. S ha megemlítjük, hogy volt népművelő és könyvtáros is, igazán színes a szakmapaletta.
Éva évtizedei leginkább a Hajdú-Bihari Napló szerkesztőségében teltek, Bényei József főszerkesztő irányítása mellett empatikus, problémaérzékeny zsurnalisztává nőtte ki magát, olyan újságírónak tartották volt kollégái őt, aki elsősorban az emberérdekű műfajokban érzi otthon magát, a portréban, a tárcában és az interjúban.
Szenzibilitásával jelezte, hogy képes a világot költői emelkedettségben-fénytörésben is látni. Mivel örökös bizonytalanság jellemezte, írásai nagy műgonddal készültek, örökös aggályoskodás közepette. Ám ennek pozitív hordaléka, hogy írásai megszenvedettek voltak, magukon hordozták a személyesség hitelességét, s ezt azt olvasók is érzékelték, díjazták.
Éva is, mint a Naplónál oly’ sokan (Boda Istvántól Csontos Jánosig, Szalai Csabától Vitéz Ferencig, Sipos Ferenctől Hornyák Andrásig), szeretett kiszabadulni a mindennapos szövegtermelés hámjából, s a maga kedvére fogalmazni vers-, novella- és regényszerű szövegeket. (Talán lehet így fogalmazni ma, a szövegirodalom korában. Az ember mindenkor ilyen-olyan szövegeket ötöl ki, aztán majd kiderül, hogy sikerül-e az anyagnak szépirodalmi matériává kapaszkodnia.)
Jégvirágzás – ez a címe Tatár Ilona Éva (folyóiratunk megbecsült munkatársa) első kötetének, amely magánkiadásban látott napvilágot. A nyomdai előkészítést Vetró Mihály végezte, a tördelőszerkesztői tervezetből a debreceni Kapitális Nyomda készített könyvet.
A zsoltároskönyv méretű kötet alcíme: Régi és új versek. A szerző már alaposan begyűjtött az évtizedekből, s csak most merészelte összegereblyézni és közszemlére tenni költeményeit, amelyek sok vonással gazdagítják azt az arcot, amelyet ismertünk vagy ismerni véltünk. Gazdagítják sok finom nüansszal; amikor letesszük kezünkből a kötetet, jóérzéssel nyugtázzuk: igen, ezzel teljes kedves barátnénk egyénisége, milyen jó, hogy oly’ sok öngyötrő kárhoztatás után elő mert rukkolni vele. Éva tartott a lírikusi önmegvallás lélekmeztelenségétől, túlságosan számít neki, hogy mit gondolnak róla az emberek, megrezzen minden kevésbé ajnározó hangtól. Őrültség hiún kitárulkozni – gondolta egy nyugati bölcselő. Csakhogy nem lehet valaki egyszerre költő s titkolózó kisfiú. Vagy kislány. Valamit valamiért. József Attilától még azt is megtudjuk, melyek voltak legszennyesebb fantáziaképei. Csak így érdemes, vagy lehet gyártani sorra a sok érdektelen, viselkedős, karót nyelt minthaverset.
Éva költészetében nyomott hagyott, hogy immár húsz esztendeje él társtalanul. Amikor a férje másvilágra költözött, újra kellett építenie az életét, önmagát. Verseiben csaknem folyamatosan beszél egy férfialakhoz, ez akár a volt férje is lehet – folytatja vele a fiktív diskurzust.
Mint mondja, szeretett volna kitérni a versírás kényszere elől (már csak szerénységből is), de „a gondolat, / mint az agyszülemény / természetes áttéte, / ott fuldoklik a tüdőben, / ki akarja mondani magát”. Kénytelen tehát olyan dalokat, kis himnuszokat fogalmazni, amelyeknek a sorai nem érnek ki a lap széléig – sokak számára ennyi a költemény definíciója. Szabadverseket ír, amikor úgy tetszik, hogy kötött verseket mintáznak a strófái, akkor is önkényes formákkal találkozunk, sajátos gondolatritmussal, szövegépítkezéssel. Hagyja szabadon lélegezni a mondatait, nem gyötri klasszikus, eltanult formákba – érdekes lenne megtapasztalni, hogy tudna-e kifundálni mondjuk egy szonettet.
Kötetmottóul Szilágyi Domokostól hozott citátumot: „Emeletről emeletre bukdácsol / az ember, s megpihen egy-egy / lépcsőfordulón. Sóhaja vers…”. Éva is az élete terhét hordozó ember, s mivel lírikus is, ki-kisóhajt magából egy-egy verset. A keresztterhével a Golgotára fölkorbácsolt Jézus kínálkozik párhuzamul, aki bibliai verseket, Igéket sóhajtott magából, szenvedéstörténeti szavakat, amelyek ma sokaknak szolgálnak vigasztaló lelki étkül.
Bényei József szerint „elég négy-öt sort elolvasni ezekből a költeményekből, hogy az ember jól következtessen: egy asszony verseit olvassa. Nem egy serdülő lányét, nem egy matrónáét, hanem egy érett asszonyét”. Hány jeles tollforgató nő volt a magyar irodalomban Petrőczi Kata Szidóniától Kaffka Margitig, Dukai Takách Judittól Nemes Nagy Ágnesig, Várnai Zsenitől Tisza Katáig! S hány jeles lírikus hölgy írta bele magát csak Hajdú-Biharban a lokális irodalomtörténetbe Stetka Évától Bálint Leáig, Várkonyi Anikótól Kupás Csilláig. Szép Ernő szerint különösen becsülendő, ha valaki ír egy szép verset, ő legszívesebben mindenkinek Nobel-díjat adott volna, aki létre tudott hozni egy lélekhez szóló, ihletett költeményt – írta Natália című önéletrajzi regényében. Tatár Éva is tud emlékezetes, szép szövegekkel szolgálni. A kötet alaphangja az előszó írója szerint „egy magányos ember vágya a valakihez tartozás, a másik ember iránt, a magány feloldása”. Rémítik a lírikust a mindennapok félelmei, s ezeket az ijedelmeket meg is vallja. Szövegei azért hitelesek, mert több bennük az élet, az érzés, mint az esztétikum, ha nem így lenne, azt látnánk, hogy egy írogató nő formamesternek próbálja füllenteni magát. Cikluscímei: Szökőár, Fekete Borbála képeihez, Történetek, A csend eredői. Méltányolandó az a tisztelet és szeretet, amellyel Fekete Borbála képzőművész munkásságát övezi, s missziójának tekinti táplálni-hosszabbítani az alkotó poszthumusz életét. Érdekes, ahogyan a hit nyomait felfedezzük a strófáiban. Kacérkodik a hívő érzülettel, az „értelemhez” intéz imát, a rációtól kér reményt – mintha a remény főleg racionális, s nem emocionális (vagy mind’ kétféle) valami lenne. Sokszor érjük tetten, ahogyan játszik a hitélet elemeivel, szókészletével; szeretne hinni, de nem tud, sok-sok kereső ember életét éli. Hányan és hányan voltunk-vagyunk így. A. W. Tozer, a 20. század talán legnagyobb amerikai prédikátora mondta: férfiasabb lenne kitántorogni a hitből, de gyávaságból nem merjük megtenni, éljük inkább ezt a felemás életet. Mert hátha tényleg van Isten. S akkor mégiscsak van bennünk mentségül legalább valami hittöredék.
Jellemzi az alanyi költőt a nők folyamatos, eleve elrendelt szereleméhsége, ami természetesen nem testi hiányérzetek összessége, sokkal inkább a lélek áhítozik itt testvérlélek után. Riasztja „a félelmetes lélektelenség”. Olykor fölszisszen egy baljós felismeréstől: „lehet, nincs is jóság”. „Üres lettem, mint egy hosszú / sivatagi út után a teve púpja” – ez a hasonlat hitelesebben hatna egy berber költőnőtől, de jó, nagyon jó.
Néha könyörög egy bálványozott hímisten-alakhoz: „Úttalanok az utak. / Ne küldj el.”
Számos verset lehetne említeni mint impozáns alkotást; például a Fohászt, ami csak ennyi: „A szerelem / a test fohásza / a lélekhez / a halál ellen.” Vagy az Autóbuszon címűt, amelyben kibeszél a versből, tudatosítva bennünk, hogy a versi én és a narrátor nem mindig ugyanaz a személy. Mégis leginkább tetszik a Háttal állunk. Ez tökéletes, sem hozzá tenni, sem lehet elvenni belőle nem lehet.
Szerencsére mégiscsak megérett az a derék elhatározás, hogy cikkei, elbeszélései után a verseinek is olvasókat keres. Költeményeiben igazán ráismerünk a szerzőre, mélylélektani információkat kapunk róla, de inkább attól igaziak, hogy megszenvedett gondolatai mélyen magunkra is rátalálunk.
Megjelent a Szókimondó 2013. szeptemberi számában.