
Kategória: Próza
Fekete Borbála Emlékkönyv
„Aki engem lát, az látja az Atyát” – A hitélet tanúságtevői
Újságírók a művészetek vonzásában (Bakó, Bényei, Megyeri)
Újságíró az irodalom „fogságában” – Magánbeszélgetés a 80 éves dr. Bakó Endrével
Debreceni írástudó, ha lenne „debreceniség jelkép” róla mintáznám. Elsőre ez jut eszembe, de mielőtt e minőségében elkezdeném jellemezni, magam előtt látom, ahogy áll az autóbuszmegállóban, várja a berettyóújfalui, a nagyváradi, a bakonszegi, a hajdúnánási járatokat. Indul vidékre előadást tartani: Sinka Istvánról, Gulyás Pálról, Nadányi Zoltánról, Szabó Magdáról. Zsűrizik szavalóversenyeken, ott van Hajdúszoboszlón a könyvtárban, hogy egy első kötetes írót bemutasson. Alelnöke volt a Bocskai István Hagyományőrző Egyesületnek, ahol Tőkés Lászlóval – hogy csak a legprominensebb személyt említsem –, és több történelem őrzővel együtt a fejedelem politikájának titkait kutatta. Tősgyökeres debreceni, annak ellenére, hogy Derecskén született. Jól ismeri a város hétköznapjait, rutinjait, és ünnepeit, hiszen világéletében újságíró volt, krónikása a városnak, a megyének és ma is az. Nem csak ismeri a város történelmét, irodalmát, hanem szereti ezt s a várost. Erről persze nem nagyon lehet vallomásra bírni, „nem vagyok lelkizős fajta” mondja ilyenkor, de minden cselekedetében ott van városa iránti elkötelezettség, a tenni akarás. Ott ül évtizedek óta a Református Kollégium Könyvtárában, és kutat, ott ült a Csokonai Színház premierjein, az egyetem tudományos ülésein, a feleségével gyakran vásárol a kispiacon, ötödik emeleti panellakásban él, sosem volt autója, van egy tenyérnyi kertje Debrecen határában, ahol gyümölcsfákat gondoz, és pihenésképpen focimeccset néz. Ja, és nagyon szeret anekdotázni. Bakó Endre irodalomtörténész – „amióta megkaptam az Irodalomtörténeti Társaság Toldi Ferenc díját, bátorkodom ezt a címet is használni”, mondja – a Hajdú-Bihari Napló egykori főszerkesztője, a Csokonai Kiadó alapító igazgatója februárban volt nyolcvan éves.
Vannak újságírók, akik azt tartják, hogy bármennyire is közeli az ismeretség a riportalannyal, nem illik tegezni, meg kell adni a tiszteletet. Én az ellenkező állásponton vagyok, ha a riportalany tekintélyét csak az adja meg, hogy magázom, arról az emberről talán nem is kéne írni.
“Újságíró az irodalom „fogságában” – Magánbeszélgetés a 80 éves dr. Bakó Endrével” folytatásÚtravaló az „égi világba” – Vida Lajos halálhírére
Az, hogy ő elmegy nem volt benne a pakliba, visszhangzik bennem, amit talán Psota Irén mondott, amikor megtudta, hogy meghalt Rutkai Éva. Mi is azt gondoltuk Vida Lajos mindig volt, és mindig lesz. Soha senkire nem számíthatott jobban ez a város, mint Rá. Nem hiszem, hogy lehetett tőle olyat kérni, amit meg ne tegyen, ha jó ügyről volt szó. Elvállalta, segített, vagy kisegített, hányszor kellett „beugrania”, átvállalni valakitől valamit: előadást tartott, lapot szerkesztett, kiállítást nyitott meg. Megtehette, mindent tudott erről a városról, kutatta a múltját, élte a jelenét, ismerte, és gyarlóságaikkal együtt szerette a szoboszlói embereket.
“Útravaló az „égi világba” – Vida Lajos halálhírére” folytatásMiben áll a nagy titok?
Régen szeretnék elmesélni egy történetet, amelyik két nagyszerű emberről szól.
A történet kezdetén egyikük fiatal tanárnő, Fekete Borbálának hívják, az egri főiskola elvégzése után visszatért a faluba, ahol született, és átvette az iskolában özvegy édesanyja helyét a katedrán, aki betegsége miatt rokkant nyugdíjba kényszerül. Így a mamával és a szintén velük élő enyhén szellemi fogyatékos nénivel, maradhattak a szolgálati lakásban. (A nénit még abban az időben fogadták be, amikor a reformárus parókián éltek és négy gyerek ült a templom első sorában vasárnap délelőtt, amikor az édesapjuk prédikált. Borika, édesanyja halála után sem vált meg a nénitől. Míg élt vigyázott rá.) A pályakezdés után elkövetkező közel húsz évben a fiatal tanárnő Szentpéterszegen a tanítványai pallérozásában találta meg életének az értelmét, és épp úgy, mint lelkész édesapja ő is a „falu lelkiismerete, világító lámpása lett” írta később művészetének egyik méltatója. Szinte kulturális központ lett a lakásuk, ahol irodalomra, rajzra, a szépre, a jóra, de példaadással főként emberségre tanította kisdiákjait.
“Miben áll a nagy titok?” folytatásSzemélyes búcsú egy könyvtárostól
Drága Lulikám!
Mégis elmentél. Pedig már azt hittük van valaki, aki győztesként jön vissza a halál torkából. Kétszer is sikerült. Megvívtál vele, nem talált fogást rajtad. Visszavonulót fujt, s te integettél neki, na, nem a győztesek kevélységével – ezt az érzést te nem ismerted – hanem jóhiszeműen, derűsen, hálával. Azonban nem nyugodott bele, kivárta, míg védtelen vagy, és álmodban lopakodott vissza, tudta szemtől – szemben megint kudarcot vallana.
“Személyes búcsú egy könyvtárostól” folytatásA napfény színei, a színek fényei – Interjú Rácz Imre rajztanár-festőművésszel
A fények tiszták, a színek szikrázóak, feloldódnak a formák, a kontúrok, és emlékeztetnek az örömre.
Debrecen. Bár középiskolás kora óta folyamatosan festett, részt vett művésztelepeken, jelen voltak a képei csoportos kiállításokon, Rácz Imre mindig a tanítást helyezte előtérbe. Harmincöt évvel ezelőtt szerzett matematika rajz szakos diplomát, 1987-ig a Debreceni Eötvös utcai általános iskolában tanított, azóta a Debreceni Egyetem gyakorló általános iskolájának tanára. Debrecenben és Hajdú-Bihar Megyében általános és középiskolai rajz szaktanácsadói feladatokat lát el. Rácz Imre csak az utóbbi tíz évben döntött úgy megpróbál egyensúlyt teremteni a két tevékenység, a tanítás és a festés között.
“A napfény színei, a színek fényei – Interjú Rácz Imre rajztanár-festőművésszel” folytatásEgy alkotó rajztanár művészi világa – Interjú Török Anikó Medgyessy Ferenc-díjas festőművésszel
Elrejtett álmok, mesék, gondolatok megfejtésére invitálnak Török Anikó átlényegített képei.
“Egy alkotó rajztanár művészi világa – Interjú Török Anikó Medgyessy Ferenc-díjas festőművésszel” folytatás