Kategória: Interjúk, beszélgetések

Debreceni írástudó, ha lenne „debreceniség jelkép” róla mintáznám. Elsőre ez jut eszembe, de mielőtt e minőségében elkezdeném jellemezni, magam előtt látom, ahogy áll az autóbuszmegállóban, várja a berettyóújfalui, a nagyváradi, a bakonszegi, a hajdúnánási járatokat. Indul vidékre előadást tartani: Sinka Istvánról, Gulyás Pálról, Nadányi Zoltánról, Szabó Magdáról. Zsűrizik szavalóversenyeken, ott van Hajdúszoboszlón a könyvtárban, hogy egy első kötetes írót bemutasson. Alelnöke volt a Bocskai István Hagyományőrző Egyesületnek, ahol Tőkés Lászlóval – hogy csak a legprominensebb személyt említsem –, és több történelem őrzővel együtt a fejedelem politikájának titkait kutatta. Tősgyökeres debreceni, annak ellenére, hogy Derecskén született. Jól ismeri a város hétköznapjait, rutinjait, és ünnepeit, hiszen világéletében újságíró volt, krónikása a városnak, a megyének és ma is az. Nem csak ismeri a város történelmét, irodalmát, hanem szereti ezt s a várost. Erről persze nem nagyon lehet vallomásra bírni, „nem vagyok lelkizős fajta” mondja ilyenkor, de minden cselekedetében ott van városa iránti elkötelezettség, a tenni akarás. Ott ül évtizedek óta a Református Kollégium Könyvtárában, és kutat, ott ült a Csokonai Színház premierjein, az egyetem tudományos ülésein, a feleségével gyakran vásárol a kispiacon, ötödik emeleti panellakásban él, sosem volt autója, van egy tenyérnyi kertje Debrecen határában, ahol gyümölcsfákat gondoz, és pihenésképpen focimeccset néz. Ja, és nagyon szeret anekdotázni. Bakó Endre irodalomtörténész – „amióta megkaptam az Irodalomtörténeti Társaság Toldi Ferenc díját, bátorkodom ezt a címet is használni”, mondja – a Hajdú-Bihari Napló egykori főszerkesztője, a Csokonai Kiadó alapító igazgatója februárban volt nyolcvan éves.

Vannak újságírók, akik azt tartják, hogy bármennyire is közeli az ismeretség a riportalannyal, nem illik tegezni, meg kell adni a tiszteletet. Én az ellenkező állásponton vagyok, ha a riportalany tekintélyét csak az adja meg, hogy magázom, arról az emberről talán nem is kéne írni.

“Újságíró az irodalom „fogságában” – Magánbeszélgetés a 80 éves dr. Bakó Endrével” folytatás

A fények tiszták, a színek szikrázóak, feloldódnak a formák, a kontúrok, és emlékeztetnek az örömre.

Debrecen. Bár középiskolás kora óta folyamatosan festett, részt vett művésztelepeken, jelen voltak a képei csoportos kiállításokon, Rácz Imre mindig a tanítást helyezte előtérbe. Harmincöt évvel ezelőtt szerzett matematika rajz szakos diplomát, 1987-ig a Debreceni Eötvös utcai általános iskolában tanított, azóta a Debreceni Egyetem gyakorló általános iskolájának tanára. Debrecenben és Hajdú-Bihar Megyében általános és középiskolai rajz szaktanácsadói feladatokat lát el. Rácz Imre csak az utóbbi tíz évben döntött úgy megpróbál egyensúlyt teremteni a két tevékenység, a tanítás és a festés között.

“A napfény színei, a színek fényei – Interjú Rácz Imre rajztanár-festőművésszel” folytatás

Elrejtett álmok, mesék, gondolatok megfejtésére invitálnak Török Anikó átlényegített képei.

“Egy alkotó rajztanár művészi világa – Interjú Török Anikó Medgyessy Ferenc-díjas festőművésszel” folytatás

Madarász Kathy Margit otthona újra és újra lenyűgöz festményeivel, az antik és népművészeti alkotásaival, berendezéseivel, aranyló textil iker faliképeivel, s modern tárgyaival. Árad a harmónia, a rend, olyan érzést váltva ki bennem, mintha egy míves ékszerdobozban ülnénk. Itt beszélgetünk.

“„Hagyom, hogy átjárjon a kor szelleme” – Beszélgetés Madarász Kathy Margit Ferenczy Noémi-díjas textilművésszel” folytatás

Hajdúszoboszlón a legizgalmasabb, a legszínesebb egyéniség számomra 2015 legelején Holoda Attila, akit tavaly önkormányzati képviselővé választottak Szoboszló 1-es számú választókerületében (a szavazatok 53 százalékát kapta), s ő lett az alpolgármester is. Városunk szülötte, sokunk által a gyermekkorától jól ismert olajmérnök, az országos szereplésével (a második Orbán-kormány helyettes államtitkára volt) hívta fel magára a figyelmet. A tisztségről három hónap után lemondott: nem tartóztatták.

Letegezem. Bátorítom, hogy tegezzen vissza, de azt mondja, nem tud. Így aztán Éva néni maradok, mint anno harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor a négyes (ma Bárdos) iskolában – ahová vele egy időben az én gyerekeim is jártak – találkoztunk iskolai ünnepségeken. Holoda Attila ott volt mindig az iskola legjobbjai között, beszédet mondott vagy verselt, fuvolázott, vagy épp jutalomkönyvet vett át a kitűnő bizonyítványáért. Azt már a volt osztálytársaitól tudom, hogy Attila mindig őszinte, egyenes beszédű volt, már diákként megmondta társainak is, de a tanárainak is, ha igazságtalanságot tapasztalt, és olyan meggyőző magyarázatot fűzött hozzá, hogy el kellett fogadni. Számomra így 2015 elején evidensnek tűnt, hogy megkeressem, hogy beszélgessünk.  Természetesen a gyermekkorral kezdjük.

“„Nem a politika motivált, hanem a szakmai kihívás” – Beszélgetés Holoda Attila alpolgármesterrel” folytatás

Amikor 1991 nyarán először találkoztam dr. Asztalos László adjunktussal, és valakitől megtudtam, hogy felesége, Gál Gyöngyi gyermekorvos, a hajdúszoboszlói Hőgyes Endre Gimnázium igazgatójának lánya, megnyugodtam. Megvan a közös pont, megvan a fogódzó, megvan a bizalom – gondoltam –, amelynek kulcsszava: Szoboszló. Innen kezdjük a beszélgetést.

“„Az orvos a betegének tartozik felelősséggel” – Beszélgetés dr. Asztalos Lászlóval, Debrecenben az első veseátültetést végző sebésszel” folytatás

Dr. Tóth Lajos Barna sebész idestova két éve előrehaladott állapotú hasüregi daganatos betegeket is gyógyít egy hazánkban újnak számító módszer segítségével. Az általa, Magyarországon elsőként végzett műtéti eljárás következtében, ha ideális állapotban kerülnek a műtőasztalára ezek a betegek, a néhány hónapos túlélési esélyük a sokszorosára nőhet, de akár teljes gyógyulás is elérhető.

Ennyi a hír, de mennyi szomorúság, félelem, izgalom, remény van mögötte. És mennyi öröm, amikor az orvos beszámol a gyógyulási esélyekről. Hány beteg ember, hány gyerek, hány szülő, hány családtag járkál fel-alá a nyíregyházi Jósa András Kórház Sebészeti Osztályának folyosóján, várva, hogy befejeződjenek a gyakran 6-8 órás műtétek, amelyeket a velem szemben ülő hajdúszoboszlói fiatal orvos végez. Míg beszélgetünk, többször megszólal a telefonja, mentegetőzik, nem teheti, hogy kikapcsolja, mert bármi történik a betegeivel, arról neki tudni kell, hiszen egyedül ő segíthet. Minderről beszélgetünk, de jóval korábbról kezdjük.

“Élethivatása a rákos betegek gyógyítása – Beszélgetés dr. Tóth Lajos Barna sebésszel, egy új műtéti eljárásról, és minden másról…” folytatás

Középiskolai tanulmányai után a hordógyártás mesterségét tanulta meg. A szakma fortélyait Németországban és Amerikában leste el, tökéletesítette tovább. Majd hazajött, mint azok az egykori céhlegények, akik szaktudásuk fejlesztése érdekében utaztak külföldre, majd hazajöttek, hazahozták az ott szerzett tudást, hogy itthon kamatoztassák tovább.

A báró előbb Szilágysomlyón, majd Debrecenben kezdett el hordókat gyártani. Azt a családi krónika sem jegyezte fel, hogy Pásztor Mária volt-e a kiváltó oka annak, hogy a fiatal báró Debrecenbe költözött, és itt alapított hordógyárat, vagy csak később ismerkedett meg leendő feleségével. Tény azonban, hogy a hordógyártás jó üzletnek bizonyult, állandó szállítója lett Debrecen városnak, a klinikáknak, a kaszárnyáknak, és egyéb közintézményeknek. Korán, 1918-ban hunyt el. Három lánya született a legidősebb Győrffy Erzsébet, aki Dr. Szentjóbi-Bartha János orvos felesége lett.

Lányukkal, Bodnárné Szentjóbi-Bartha Emesével beszélgetek, aki körzeti ápolónőként idestova 45 éve dolgozik Hajdúszoboszló város egészségügyének szolgálatában. Az emlékeket idéző tárgyak, fényképek között ülünk a meghitt kis lakásban, a falon a Győrffy család nemesi címere is látható. A szülőkre emlékezünk, akik – egyfelől – dokumentálható hitelességgel – másfelől – az itt lakó emberek emlékezete által beírták magukat Hajdúszoboszló történelmébe.

“Az egészségügy szolgálatában – Beszélgetés Szentjóbi-Bartha Emesével” folytatás

Lukács barátom tragédiája mélyen megrendített, és tudom, hogy a családján kívül, mi a barátai és az egész magyar egészségügy pótolhatatlan embert veszített el benne. Olyan hivatástudattal rendelkező orvos volt, akinek a szeme előtt mindig a betegségek, fájdalmak megelőzése, a lakosság egészségi állapotának javítása lebegett. Sok ember életét mentette meg, sok ember életét óvta meg orvosi, emberi gondoskodásával, magatartásával. A hipertóniások, diabeteszesek és vese betegek százai köszönhetik neki további életüket, miközben a sajátját feláldozta értük.

A részvétnyilvánító sorok dr. Tóth Lukácsné Kiss Teréznek szóltak, s harminckét évvel ezelőtt íródtak. E levél részleteit, most nem csak azért idézzük fel, mert a benne foglaltak egy kiváló orvos halálára íródtak, s minden sora dokumentum jelleggel bír, hanem, mert a levél írója dr. Balázsi Károly főorvos, évtizedekig hibát nem tűrő, igen szigorú őre volt városunk egészségügyének. Ez a levél, melynek felhasználásoz engedélyt adott a ma 81 éves főorvos, vezérfonala, váza lesz ennek a beszélgetésnek, ennek az emlékezésnek, amelyet dr. Tóth Lukács feleségével, Terikével folytatok.

Zárás után, itt ülünk a gyógyszertár hátsó helyiségében, ahol a számítógépen épp a kislánya, aki szintén gyógyszerész, megrendeli a következő napra szükséges gyógyszereket. Aztán elmegy, majd visszajön, azt gondolom, szeretné hallani újra és újra az édesapjáról szóló történeteket, hiszen nem ismerte, nincsenek személyes emlékei róla.

“„Sosem felejtem el, korall virág volt” – dr. Tóth Lukács orvosi-emberi gondoskodásai” folytatás

Bényei József 75 éves. Mostanában azt kéri, hogy tanár úrnak szólítsák, hiszen életének utolsó tíz évében újságírókat tanított. Amikor szóba hozom, belátja, hogy egy kicsit megmosolyogni való ez, hiszen egyfelől ő a megye olvasó tábora számára – hogy csak a szűkebb közönségét említsem – ma is az újságíró, a szerkesztő, aki a Hajdú-Bihari Napló hasábjain, több évtizeden át írta, írja a cikkeit. Ezek az írások tudatosak, racionálisak, és hordozzák azokat az emberi és morális értékeket, amelyek a világban, a társadalomban való eligazodáshoz, tájékozódáshoz elengedhetetlenek. Másfelől pedig Bényei József egy érzékeny lírai költő, aki magányosan néz szembe, a faluból nagyvárosba került, értelmiségivé vált ember felelősségével. S egyre csak birkózik, birkózott a „népéért” tenni kész embert akadályozó korlátokkal. Most jelent meg a tizenkettedik verses kötete, a költeményeinek száma pedig a kétezret is meghaladja.

Mindenről, amit fontosnak tartanék terjedelmi okokból nem is tudunk beszélgetni, de érintjük életének főbb csomópontjait, valamint az újságírást, és a költészetet. S beszélünk mindarról, amit magával hoz a szó és az egykori kollégai ismeretség. Évekig dolgoztunk egy lapnál, álságosnak tartaná, ha magázódnánk. Ezzel én is így vagyok.

“„Az én hitem a barázdákból származik” – Magánbeszélgetés Bényei Józseffel” folytatás