„A Gondolat reszket az Igazságért” – Tatár Éva: Csendfalak (Erdei Sándor írása)

Nagy irigység volt bennem valamikor, amikor a megyei lap újdondászaként legelőször a testvérlapunkhoz látogattunk, a Hajdú-Bihari Naplóhoz. Ott, Nagyváradon, Ady Endre városában majd’ mindegyik újságíró kollégámnak volt már egy-két kötete. Ez a költő-újságíró jelleg jobban jellemző volt rájuk, mint ránk, debreceniekre. Persze került jócskán nálunk is, akik írogattak. Nemcsak újságíró volt, hanem szépíró is Bényei József, Boda István, Szalai Csaba, Gulyás Imre, Magyari Vilmos, Sipos Ferenc, Hornyák András. Aztán a fiatalok is követték a példát: Csontos János, Vitéz Ferenc. (S e sorok írója is ott lébecolt valahol a sorban.) Bakó Endre, Cs. Nagy Ibolya, Arany Lajos asztaláról pedig szép irodalomkritikai-történeti esszék, tanulmányok kerültek ki a napi kötelező cikkpenzumok mellett.

Tatár Éváról leginkább akkor derült ki, hogy tulajdonképpen lírikus is, amikor már megszűnt újságíró lenni, ha egyáltalán lehetséges olyasmi, hogy az újságíró egyszercsak megszűnik újságíró lenni. A második kötete ez a lírikusnak, akiről mára egyértelműen bizonyossá vált, hogy érdemes rá figyelnünk. Sokan írogatnak ma verseket a hölgyek közül is Debrecenben, Hajdú-Biharban is, én kettőt becsülök igazán közülük: a hajdúböszörményi Kupás Csillát és a hajdúszoboszlói Tatár Évát.

„„A Gondolat reszket az Igazságért” – Tatár Éva: Csendfalak (Erdei Sándor írása)” folytatás

Újságíró az irodalom „fogságában” – Magánbeszélgetés a 80 éves dr. Bakó Endrével

Debreceni írástudó, ha lenne „debreceniség jelkép” róla mintáznám. Elsőre ez jut eszembe, de mielőtt e minőségében elkezdeném jellemezni, magam előtt látom, ahogy áll az autóbuszmegállóban, várja a berettyóújfalui, a nagyváradi, a bakonszegi, a hajdúnánási járatokat. Indul vidékre előadást tartani: Sinka Istvánról, Gulyás Pálról, Nadányi Zoltánról, Szabó Magdáról. Zsűrizik szavalóversenyeken, ott van Hajdúszoboszlón a könyvtárban, hogy egy első kötetes írót bemutasson. Alelnöke volt a Bocskai István Hagyományőrző Egyesületnek, ahol Tőkés Lászlóval – hogy csak a legprominensebb személyt említsem –, és több történelem őrzővel együtt a fejedelem politikájának titkait kutatta. Tősgyökeres debreceni, annak ellenére, hogy Derecskén született. Jól ismeri a város hétköznapjait, rutinjait, és ünnepeit, hiszen világéletében újságíró volt, krónikása a városnak, a megyének és ma is az. Nem csak ismeri a város történelmét, irodalmát, hanem szereti ezt s a várost. Erről persze nem nagyon lehet vallomásra bírni, „nem vagyok lelkizős fajta” mondja ilyenkor, de minden cselekedetében ott van városa iránti elkötelezettség, a tenni akarás. Ott ül évtizedek óta a Református Kollégium Könyvtárában, és kutat, ott ült a Csokonai Színház premierjein, az egyetem tudományos ülésein, a feleségével gyakran vásárol a kispiacon, ötödik emeleti panellakásban él, sosem volt autója, van egy tenyérnyi kertje Debrecen határában, ahol gyümölcsfákat gondoz, és pihenésképpen focimeccset néz. Ja, és nagyon szeret anekdotázni. Bakó Endre irodalomtörténész – „amióta megkaptam az Irodalomtörténeti Társaság Toldi Ferenc díját, bátorkodom ezt a címet is használni”, mondja – a Hajdú-Bihari Napló egykori főszerkesztője, a Csokonai Kiadó alapító igazgatója februárban volt nyolcvan éves.

Vannak újságírók, akik azt tartják, hogy bármennyire is közeli az ismeretség a riportalannyal, nem illik tegezni, meg kell adni a tiszteletet. Én az ellenkező állásponton vagyok, ha a riportalany tekintélyét csak az adja meg, hogy magázom, arról az emberről talán nem is kéne írni.

„Újságíró az irodalom „fogságában” – Magánbeszélgetés a 80 éves dr. Bakó Endrével” folytatás

Útravaló az „égi világba” – Vida Lajos halálhírére

Az, hogy ő elmegy nem volt benne a pakliba, visszhangzik bennem, amit talán Psota Irén mondott, amikor megtudta, hogy meghalt Rutkai Éva. Mi is azt gondoltuk Vida Lajos mindig volt, és mindig lesz. Soha senkire nem számíthatott jobban ez a város, mint Rá. Nem hiszem, hogy lehetett tőle olyat kérni, amit meg ne tegyen, ha jó ügyről volt szó. Elvállalta, segített, vagy kisegített, hányszor kellett „beugrania”, átvállalni valakitől valamit: előadást tartott, lapot szerkesztett, kiállítást nyitott meg. Megtehette, mindent tudott erről a városról, kutatta a múltját, élte a jelenét, ismerte, és gyarlóságaikkal együtt szerette a szoboszlói embereket.

„Útravaló az „égi világba” – Vida Lajos halálhírére” folytatás

Hiábavaló levél Seholországba – Ujváry Zoltán halálhírére (Erdei Sándor írása)

Kedves Zoli bácsi,

számomra értelmezhetetlen hírt hallottam felőled, hárman is telefonáltak minap az „ügyedben”, tudom-e már, hogy meghaltál. S mondták ezt az újhír-hozás igricizgalmával, pedig tudhatnák, hogy a rosszhír-terjesztőknek feje vétetik, manapság ha csak képletesen is.

„Hiábavaló levél Seholországba – Ujváry Zoltán halálhírére (Erdei Sándor írása)” folytatás

Miben áll a nagy titok?

Régen szeretnék elmesélni egy történetet, amelyik két nagyszerű emberről szól.

A történet kezdetén egyikük fiatal tanárnő, Fekete Borbálának hívják, az egri főiskola elvégzése után visszatért a faluba, ahol született, és átvette az iskolában özvegy édesanyja helyét a katedrán, aki betegsége miatt rokkant nyugdíjba kényszerül. Így a mamával és a szintén velük élő enyhén szellemi fogyatékos nénivel, maradhattak a szolgálati lakásban. (A nénit még abban az időben fogadták be, amikor a reformárus parókián éltek és négy gyerek ült a templom első sorában vasárnap délelőtt, amikor az édesapjuk prédikált. Borika, édesanyja halála után sem vált meg a nénitől. Míg élt vigyázott rá.) A pályakezdés után elkövetkező közel húsz évben a fiatal tanárnő Szentpéterszegen a tanítványai pallérozásában találta meg életének az értelmét, és épp úgy, mint lelkész édesapja ő is a „falu lelkiismerete, világító lámpása lett” írta később művészetének egyik méltatója. Szinte kulturális központ lett a lakásuk, ahol irodalomra, rajzra, a szépre, a jóra, de példaadással főként emberségre tanította kisdiákjait.

„Miben áll a nagy titok?” folytatás

Személyes búcsú egy könyvtárostól

Drága Lulikám!

Mégis elmentél. Pedig már azt hittük van valaki, aki győztesként jön vissza a halál torkából. Kétszer is sikerült. Megvívtál vele, nem talált fogást rajtad. Visszavonulót fujt, s te integettél neki, na, nem a győztesek kevélységével – ezt az érzést te nem ismerted – hanem jóhiszeműen, derűsen, hálával.  Azonban nem nyugodott bele, kivárta, míg védtelen vagy, és álmodban lopakodott vissza, tudta szemtől – szemben megint kudarcot vallana.

„Személyes búcsú egy könyvtárostól” folytatás

Búcsú egy írástudótól – Bényei József halálhírére (Erdei Sándor írása)

Kedves József,

fogalmam sincs, lehet-e, tudok-e hozzád szólni most, hogy állítólag már nem vagy, hogy kiiratkoztál az élet könyvéből. Nincs ember, aki tudná: van-e túlvilág, létezik-e valahol a lelked vagy az elméd, látod-e most, hogyan keresgélem a szavakat, hogyan próbálok a szavaimmal megfelelni, leginkább Neked.

„Búcsú egy írástudótól – Bényei József halálhírére (Erdei Sándor írása)” folytatás

A napfény színei, a színek fényei – Interjú Rácz Imre rajztanár-festőművésszel

A fények tiszták, a színek szikrázóak, feloldódnak a formák, a kontúrok, és emlékeztetnek az örömre.

Debrecen. Bár középiskolás kora óta folyamatosan festett, részt vett művésztelepeken, jelen voltak a képei csoportos kiállításokon, Rácz Imre mindig a tanítást helyezte előtérbe. Harmincöt évvel ezelőtt szerzett matematika rajz szakos diplomát, 1987-ig a Debreceni Eötvös utcai általános iskolában tanított, azóta a Debreceni Egyetem gyakorló általános iskolájának tanára. Debrecenben és Hajdú-Bihar Megyében általános és középiskolai rajz szaktanácsadói feladatokat lát el. Rácz Imre csak az utóbbi tíz évben döntött úgy megpróbál egyensúlyt teremteni a két tevékenység, a tanítás és a festés között.

„A napfény színei, a színek fényei – Interjú Rácz Imre rajztanár-festőművésszel” folytatás